Miközben idén már májusban trópusi hőségben szenvedünk, vessünk egy pillantást Földünk édesvíz helyzetére és annak geopolitikai vetületeire! A téma ezekben a hetekben mind fokozottabban kerül előtérbe, mi most a legnagyobb közösségi oldalról Káncz Csaba világpolitikai blogjáról hozunk egy véleménycikket erről. Íme, a teljes bejegyzés:
Az Egyesült Nemzetek Egyetemi Vízügyi, Környezetvédelmi és Egészségügyi Intézetének januárban közzétett nagyszabású jelentése nyíltan fogalmazott: beléptünk a „globális vízcsőd” korszakába, amelyben a társadalmak hidrológiai lehetőségeiken felül élnek.
A jelentés megjegyzi, hogy ma a világ népességének közel háromnegyede olyan országokban él, amelyek vízhiányosak vagy kritikusan vízhiányosak; körülbelül 2,2 milliárd embernek továbbra sincs biztonságosan kezelt ivóvíze; a talajvíz csökkenése és a talajsüllyedés számos régióban már visszafordíthatatlan; a zsugorodó tavak, folyók és gleccserek pedig azt jelentik, hogy a jövőbeni ellátás szűkösebbé válik, még akkor is, ha a kereslet stabilizálódik.
Az elmúlt két évben sokat beszéltek arról, hogy a ritkaföldfémek fogják uralni évszázadunkat.
Mégis, mivel a világ 100 legnagyobb városának fele vízhiányos területeken található, és sok lakos látszólag mit sem sejt a kockázatokról, a várostervezők és a politikai döntéshozók egyre inkább a „nulladik napról” beszélnek: arról a pillanatról, amikor a csapjaink kiszáradnak.
Hogyan jutottunk el akkor oda, hogy a globális édesvízigény várhatóan 40%-kal meghaladja a keresletet – nem valamiféle elvont jövőben –, hanem mindössze négy év múlva, az évtized végére?
A FŐBB TÉNYEZŐK
Nos, itt több, egymást átfedő tényező játszik szerepet.
A legnyilvánvalóbb a demográfiai.
A világ népessége több mint kétszeresére nőtt 1970 óta, ami azt jelenti, hogy több milliárd új fogyasztó van, akik ivóvizet, higiéniát, élelmiszert és energiát használnak fel.
Az új ipari forradalom is extra terheket jelent.
Például az adatközpontoknak hatalmas mennyiségű édesvízre van szükségük a szervereik hűtéséhez.
Ez a szám már most is nagyjából évi 560 MILLIÁRD LITER, és a felhő- és mesterséges intelligencia terhelésének bővülésével 2030-ra megduplázódhat.
Csak egyetlen létesítmény naponta több millió liter vizet emészt fel, ami több tízezer ember éves háztartási szükségletének felel meg.
Egy másik bonyolító tényező a globális éghajlati minták egyenetlen és kiszámíthatatlan változása.
Egyes területeken a történelmi normáknál jóval nedvesebb körülmények tapasztalhatók, míg mások jelentősen szárazabbá válnak.
A probléma nem egyszerűen a hiány, hanem az ingadozás.
Az eső egyre inkább rossz helyekre, rossz időben és rossz mennyiségben érkezik.
A szezonalitással kapcsolatos régóta fennálló feltételezések – mikor jönnek az esők, mennyi ideig tartanak, hogyan reagálnak a folyók – kezdenek szertefoszlani.
AZ ŐSERDŐK SZABÁLYAI SZERINT
A mai, megroppant világunk az agresszorok világa is, amelyben a sebezhetőségeket egyre könnyebb azonosítani és kihasználni.
A vízügyi infrastruktúra szabotálható, politizálható, fegyverré alakítható – ahogy az Ukrajnában is történt.
Mindeközben a globális kormányzás törékennyé vált.
A nemzetközi együttműködés feszült, amint a folyók, a víztartó rétegek és a közös vízgyűjtők számára elengedhetetlen, határokon átnyúló megoldások egyre bizonytalanabbnak tűnnek.
Vannak, akik még mindig abban reménykednek, hogy a piacok vagy az innováció csendben megoldja a problémát.
A víz azonban nem úgy viselkedik, mint más árucikkek.
Lokális, véges és politikai eredetű: a ritkaföldfémekkel vagy szénhidrogénekkel ellentétben a víz nem halmozható fel nagy mennyiségben, nem helyettesíthető, és nem szállítható óceánokon át a hiányok enyhítésére; ott kell fogyasztani, ahol esik vagy folyik.
Tehát amikor a víz szűkös, nincs globális piac az ellátás kiegyenlítésére.
Egy olyan évszázadban, amelyet az ökológiai rendszerek megborulása határoz meg, a víz a kockázatok hierarchiájának csúcsán áll.
Ez nem azért van, mert megoldhatatlan, hanem azért, mert alapvető fontosságú.
