A jövőben akár kétévnyi szabadságvesztésre is büntethetik azt a személyt, aki hazaviszi a lomtalanításra kitett tárgyakat, a szabályozás szerint ugyanis amint a lomot az állampolgárok az utcán hagyják, azok azonnal a közszolgáltató (júliustól a hulladék-koncesszor) tulajdonába kerülnek, úgyhogy aki azokat magához veszi, lop.
Akit a közterület-felügyelők azon kapnak, hogy az utcán hagyott lim-lomban turkál, azt feltartóztathatják, vagy akár be is kísérhetik a rendőrségre. Ha az „eltulajdonított” vagyontárgyak értékét ötvenezer forintnál alacsonyabbnak ítélik, az elkövető tette szabálysértésnek minősül, amiért hatvan napig tartó elzárással és háromszázezer forintig terjedő pénzbüntetéssel sújtható. A birtokba vett lom ötvenezer forintos becsült összeghatára felett már bűncselekmény történik, ha pedig az elkövető még vételre is felkínálja a magához vett tárgyakat, büntetése akár két évig terjedő szabadságvesztés is lehet.
A gyalázatos hulladéktörvény a szociális érzéketlenség neoliberális gyakorlatának olyan tenyérbe mászó példája, ami a legnyomorultabb latin-amerikai társadalmak sorsát idézi. Az állam által cserbenhagyott és a piacnak kiszolgáltatott magyarok már a szemétben se turkálhatnak szabadon, mert az uralkodó osztály a lomra annak ellenére rátette a kezét, hogy az számára értéktelen, úgyhogy bezúzásra ítéli – inkább senkié se legyen, mint olyasvalakié, aki rászorul. Kiselejtezett bútorok és használati tárgyak megsemmisítése, illetve új eszközök gyártása és forgalmazása nagyobb mértékben termeli a GDP-t, mint a lom állagának esetleges helyreállítása és az újrahasznosítása. Ami jövőt képez az emberiség következő nemzedékeinek, az nem elég jó üzlet itt és most a piac szereplőinek meg az azok érdekeit tűzön-vízen át kiszolgáló félperifériás magyar államnak.
Másfél évtizeddel ezelőtt a bolíviai kormány arra vetemedett, hogy privatizálja az esővizet, így az ország polgárai az állammal szerződött részvénytársaságnak voltak kötelesek fizetni az égből lehullt és hordókban, vödrökben meg lavórokban felfogott vízért. Bár a rendelkezést a bolíviaiak tiltakozássorozata egy időre elsöpörte, a neoliberális világrendet fenntartó nagyvállalatok meg a védnökségüket élvező latorállamok gátlástalanságát és bélpoklosságát látva mégis érdemes eljátszani a gondolattal, hogy ez a folyamat hová vezethet. Látva, mennyire természetes, hogy az utcán parkoló gépkocsik után az autósoknak parkolódíjat kell fizetniük annak az önkormányzatnak, amelyik ezért semmit nem szolgáltat, igazán nem árt elképzelni, hogy melyek lesznek azok a további területek, amelyeket a nemzetközi tőke érdekeit kiszolgáló államok magánosításra és díjkötelesítésre szánnak.
A következő logikus lépésnek a levegő privatizációja ígérkezik, hisz´ a belégzésre alkalmas, tiszta levegő nem pusztán nagy érték, de egyre fogy – a neoliberális közgazdászok aligha tartják méltányosnak, hogy abból egy cégvezető meg egy hajléktalan csak úgy díjmentesen ugyanannyit használhat fel, hisz´ előbbi rendkívüli hasznot hajt és adóbevételt termel a társadalomnak, míg utóbbi már a puszta létével is közterhet képez. A belélegzett levegő felhasználásának mértékét tüdőre szerelt óra fogja mérni, amelyet a díjbeszedő rendszeres időközönként leolvas. Végül az állampolgároknak azért a térért is bérleti díjat kell majd fizetniük, amelyet a testükkel elfoglalnak, hisz´ azon a területen akár egy nyereséges vállalkozás is üzemelhetne, ami tetemes GDP-t termelne, de nem tud, mert azon épp egy személy terpeszkedik. A díjbeszedő államilag hitelesített mérleg használatával fogja meghatározni, hogy mennyi az egyénre kiszabott testtér-felhasználási díj, mert, ahogy nincs ingyen ebéd, úgy a kiszorított tér sincs ingyen. Az ember többé nem a civilizáció működésének célja – ellenkezőleg: az ember termelési és fogyasztási funkció, amelynek célja a mindenható és megkérdőjelezhetetlen gazdasági növekedés.
További hírek a kategóriából
