Lányi András író, ökofilozófus rovata
A Zöld Ipar Magazin 2025 elején 6 részes rovatot indított „A nagy világon e kívül…” címmel. A cikksorozat szerzője Lányi András, hazánk megkerülhetetlen humán-zöld gondolkodója. Lányi András a manapság divatos posztapokaliptikus víziók, valamint a klímatagadók ellen érvel cikkeiben, felróva nekik, hogy mindkét irányzat felment a cselekvés alól. Utolsó rész.
Igaza lehet Henry David Thoreau-nak: a megélhetés problémájára mi bonyolultabb megoldást találtunk, mint maga a probléma. Egyetlen kincsünket, az élet idejét arra fecséreljük, hogy megkeressük az árát annak a rengeteg dolognak, amire alapjában véve nincs is szükségünk. Az ember eszközeinek eszköze lett, állítja a tizenkilencedik századi amerikai gondolkodó. Aki házat vásárol, melynek árát majd egy életen át törlesztheti, arról szerinte azt kellene inkább mondani, hogy a ház szerezte meg őt s nem ő a házat.
Kortársainak többsége azonban nem így gondolkodott, mint ahogy a mi kortársaink sem. Makacsul jólétnek nevezik azt az állapotot, amelyben az ember szükségleteit az áruként megvásárolható dolgok és szolgáltatások nagyobb mennyiségének gyorsabb elhasználásával elégíti ki – mint a szomszédja.
Elgondolkodtató, hogy ugyanezek az emberek, ha arról faggatjuk őket, hogy mi tenné őket boldoggá, nagyrészt olyan dolgokra hivatkoznak, amelyek elsősorban nem az anyagi javak birtoklásától függenek. Szeretnének egészségesek lenni, értelmes munkát végezni, kivívni társaik szeretetét és megbecsülését, boldog párkapcsolatban élni, lehetőleg biztonságos társadalmi és kellemes fizikai környezetben.
Ragaszkodásuk a fogyasztói életformához mégsem tévedés, amelyről esetleg le is beszélhetnénk őket, hanem józan felismerése a számukra kínálkozó lehetőségeknek. Többségük olyan tudásra tett szert, olyan munkahelyen dolgozik, olyan emberi kapcsolatokban él és olyan településen lakik, amely nem segíti, sok tekintetben inkább akadályozza abban, hogy jó életet éljen. A fogyasztói javak bőségét a rendszer kárpótlásul kínálja mindezért. Az elfogyasztásukkal töltött időt ráadásul szabad időnek tünteti fel, jóllehet épp ilyenkor tesszük a legfontosabb szolgálatot a gazdasági-politikai rendszernek, amikor a belénk nevelt hiedelmeknek és előítéleteknek megfelelően viselkedünk: szorgalmas vásárlók, falánk fogyasztók módjára, akik el sem tudják képzelni, hogy boldogulhatnának másképpen is. Politikai vezetőiktől tehát az úgynevezett életszínvonal emelését követelik, és elhiszik nekik, hogy azt kizárólag a termelés növelése útján érhetik el, amit a nemzeti jövedelemnek nevezett bűvös forgalmi mutató alakulása tükröz.
Amikor leültem, hogy az ökológiai politika sorsáról írjak, rájöttem, hogy mondandómat ezzel kell kezdenem. Mert az ökológiai politika nem környezetvédelem (a környezet, mint környezet jelen viszonyaink között védhetetlen), hanem rendszerkritika. Radikálisabb, mint a hagyományos baloldalé, amely a társadalom visszásságait mindenáron elosztási problémákra próbálja visszavezetni, s makacsul azzal áltatja magát, hogy ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, akkor a termelőerők fejlődése végre jó világot teremt.
Ökológiai belátásaink ennek az ellenkezőjéről győznek meg.
A bőség kosarának már a legalján kotorászunk, az utánunk jövőknek pedig még kevesebb jut belőle. A tudomány, úgy tűnik, az emberiség jótevőjéből a bennünket fenyegető veszélyek legfőbb forrása lett. A technikai haladás áldásai elpusztítják az élővilágot. Ami maradt belőle, utódainknak többé nem biztosít emberhez méltó életet.
A tömeggyilkos fegyverekkel és a tömegvélemény totális ellenőrzésére alkalmas informatikai eszközökkel felszerelt diktatúrák és terrorszervezetek világában példátlan, soha nem látott mértékű egyenlőtlenség uralkodik, és az egyén kiszolgáltatottsága a viszonyok kérlelhetetlen logikájának egyre csak nő.
A politikai cirkuszban pedig a helyzet átlátására képtelen tömegek szórakoztatása zajlik, harsány és többnyire becstelen eszközökkel, amelyek arra hivatottak, hogy eltereljék a figyelmüket egyrészt a nyers erőszak érvényesüléséről, másrészt arról, hogy a folyamatok irányítására többé maguk a rendszer állítólagos irányítói sem képesek.
Az ökológiai politika lenne az egyetlen, amely ma reális alternatívát kínál, az egykori párizsi graffiti szellemében: légy realista, akard a lehetetlent! Képviselői kudarcról kudarcra haladnak a végső győzelem felé – másként nem is lehet. Amit akarnak, a fennálló társadalmi-gazdasági rend keretei között elképzelhetetlen, kis részletekben, lépésről lépésre pedig megvalósíthatatlan. Legjámborabb céljaikról is kiderül, hogy azok a fogyasztói jólét, a versenyképesség, a gazdasági növekedés útjában állnak, akkor is, ha csak a beporzó rovarok védelméért könyörögnek vagy a haszonállatokkal való kegyetlenkedést, a talaj megmérgezését, a balatoni nádasok kiirtását, védett erdőségek tarra vágását próbálják megakadályozni. A haladás útja valahogy mindig a mi kis kertünkön át vezet!
Az alternatív életforma-kísérletek sem járnak jobban: aki a többségtől elütő módon próbál tanítani, gazdálkodni, közlekedni, gyógyulni vagy építkezni, az elszigetelődik, tönkremegy, a rendszer akarva-akaratlanul büntetni fogja igyekezetét. A szelídebb, ember- és környezetbarát technológiák bevezetésén, a körkörös gazdálkodásra való áttérésen fáradozó mérnököknek és vállalkozóknak is sokkal több türelemre és áldozatkészségre van szükségük másoknál, hogy megküzdjenek az értelmetlen szabályokkal és az ellenséges piaci, de főleg igazgatási környezettel, még akkor is, ha újításaik történetesen jövedelmezőek. Ezzel együtt, ők mintha több sikert mondhatnának mégis magukénak, mint a zöld kormányzati és civil sóhivatalok, a fenntarthatóságról szóló világméretű fecsegés. Úgy látszik, a piac valamivel még mindig rugalmasabb, mint a politika, a tömegmédia vagy a közoktatás.
A szelíd technológiák térhódítása azonban lassú folyamat, távolról sem tud lépést tartani a romlással, melynek ütemét az ember- és természetellenes növekedési hajsza diktálja. A tömegek lázadása pedig Prágától Washingtonig olyan politikusokat juttat hatalomra, akik a növekedés útjában álló klímahisztéria letörését ígérik, és gátlástalan jóléti demagógiába csomagolják a gazdaság versenyképességének érdekében követelt áldozatokat.
Az ökológiai belátásoktól inspirált politika mindinkább tehertétellé válik, még Európában is.
A zöld törekvések magyarországi helyzete több sajátos vonást mutat. A főáramú politikai irányzatok egyike sem akarja integrálni őket, ez a helyzet a rendszerváltozás óta nem változott. A posztkommunista baloldal egyértelműen ellenségként tekintett rájuk. Első látványos fellépésük, a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építése elleni tiltakozó mozgalom tudatosította a magyarokban, hogy a szocializmus áldásai, a tervgazdaság és a pártdiktatúra az élet minden formájára romboló hatást gyakorolnak, a természetben ugyanúgy, mint a kultúrában. A hazai liberálisokat a piaci versenygazdaság iránti aggálytalan lelkesedésük fordította a zöldek ellen. A szó nyugat-európai értelmében konzervatív irányzat – ha létezett egyáltalán – Antall József halála után elveszítette politikai befolyását, és helyét az alsójobboldali populizmus különféle irányzatainak engedte át, melyek közül Orbán Viktoré bizonyult sikeresnek. Ő és hívei a zöldek programjában – létforrásaink védelmében ugyanúgy, mint a civil társadalom autonómiaigényében – kizárólag a hatékony kormányzás és a gazdasági teljesítmény növelésének akadályát látták, s ennek megfelelően bántak el velük.
Politikai elszigeteltségük akár előnyükre is szolgálhatott volna, amennyiben számottevő civil támogatás áll mögöttük. A hazai civil mozgalmak erőtlensége és opportunizmusa azonban eleve kizárta ezt a lehetőséget. A civil társadalom megmozdulásai régiónkban ott tudták csak befolyásolni a politikát, ahol korábban létezett valamiféle tettleges együttműködés az elnyomó hatalom ellen támadt népi ellenállás és a disszidens értelmiség között. Ez volt a helyzet Csehországban a prágai tavasz után, Lengyelországban a gdanski munkásfelkeléstől kezdve folyamatosan, Milošević és Vučić Szerbiájában mind a mai napig. Magyarországon 1956 után a rendszernek volt ideje konszolidálódni, a társadalmat jóllakatni, az értelmiséget korrumpálni.
A kilencvenes években a zöld politika hazai sorsa ellentmondásos képet mutatott. Európai színvonalú törvények születtek, kiépült a környezetvédelem intézményrendszere, az alakuló civil szervezetek pedig jelentős támogatáshoz jutottak a demokrácia vagy a környezettudatosság exportját hivatásuknak tekintő nyugati alapítványok, kormányok részéről. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a gazdasági konszolidáció útját kereső kormányoknak, a tőkefelhalmozás eszközeiben nem válogató kapitálszocialista vállalkozóknak és az elkeseredett ideológiai csatákba bonyolódott értelmiségnek kisebb gondja is nagyobb, mint az ökológiai alternatíva keresése.
2000-ben, a tiszai ciánkatasztrófa évében, amikor az alakuló Védegylet azzal a jelszóval lépett a nyilvánosság elé, hogy majd politikát csinál a környezetvédelemből, a kezdeményezőknek tapasztalniuk kellett, hogy igyekezetük cseppet sem népszerű a javában professzionalizálódó, bürokratizálódó és – jobb híján – egyre inkább hazai kormányzati támogatásért kilincselő zöld szervezetek körében. Saját civil bázis híján az ezt követő pártalapítási kísérletek sem lehettek sikeresek.
A politikai arénát egy állítólagos baloldal és egy legrosszabb hazai hagyományaira hivatkozó jobboldal ádáz küzdelme sajátította ki. A kis pártok ebben az erőtérben tehetetlenül hányódtak, ez lett a sorsa a parlamentbe bejutó első zöld alakulatnak is.
Eközben mégiscsak történt valami – a végeken. Megtérüléssel kecsegtető befektetési lehetőségek – és szakértelem – híján a politikai hátszéllel gyorsan gyarapodó újgazdagok érdeklődése az ingatlanügyletek felé fordult. Az új óriásbirtokokon zajló monokultúrás, iparszerű mezőgazdaság, az ország legértékesebb zöldterületeit elépítő ingatlanspekuláció, a súlyosan környezetromboló ipari vállalkozások betelepítését erőltető gazdaságpolitika az utolsó évtizedben minden elképzelést felülmúló károkat okozott, és ez már meghaladta a közvetlenül érintett lakosság ingerküszöbét. A spontán, helyi tiltakozó mozgalmak – az akkumulátorgyárak ellen vagy tavaink védelmében például – a korábbaiknál nagyobb számban mozgósították az érintetteket. A fiatalok egy részében a klímakatasztrófa egyre látványosabb tünetei ébresztettek jogos aggodalmat a jövő kilátásait illetően. Mindez a grassroots mozgalmak, spontán civil kezdeményezések számát szaporítja. A résztvevők nehezen kerülhetik el a felismerést, hogy erőfeszítéseik sikere, az alternatív kezdeményezések érvényesülése csak politikai eszközökkel biztosítható.
Ahhoz, hogy jó döntések szülessenek, tudnunk kell jól dönteni – felelősen, tisztességesen és szakszerűen –, ennek első és legfontosabb feltétele pedig a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek önrendelkezésének helyreállítása. Rossz ellenérv, hogy nálunk ezek a közösségek gyengék, megosztottak és szétesettek, tehát alkalmatlanok a rendeltetésüknek megfelelő működésre. Összefogásra, egymás iránti méltányosságra képes közösséget ugyanis semmi más nem teremt, mint a sikeres együttműködés tapasztalata. Ezt a tapasztalatot még meg kell szereznünk.
Miért bíznának egymásban, akik önmagukban sem bíznak?
November 17-én Budapest díszpolgára lett sorozatszerzőnk – a címmel Lányi András író, az ELTE Társadalomtudományi Kar nyugalmazott oktatója több évtizedes humánökológiai és közéleti munkásságát ismerte el a főváros.
Az indoklás szerint Lányi András évtizedek óta meghatározó alakja a hazai környezetetikának, ökofilozófiának és a fenntarthatóságról folytatott társadalmi párbeszédnek. 1999–2009 között a humánökológia szakirány felelőse, majd a 2011-ben alapított humánökológia mesterszak igazgatója volt az ELTE Társadalomtudományi Karon, illetve a jogelőd intézményekben. Oktatói-kutatói munkájával, valamint közéleti szerepvállalásával jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a humánökológiai szemlélet Magyarországon intézményesült és széles körben ismertté vált. A kitűnő szakember díjához a Zöld Ipar Magazin is gratulál, köszönjük az ez évi munkáját!
Az írás eredetileg a Zöld Ipar Magazin 2025 decemberi lapszámában jelent meg nyomtatásban, egy hatrészes sorozat záródarabjaként. A rovatot az Inter-Metál Kft. támogatta.
