Mintegy tíz évvel ezelőtt a dél-afrikai polgármesterek egyik találkozóján – amelyet az ország akkori vízügyi és környezetvédelmi minisztere, Lindiwe Hendricks hívott össze – azt jeleztük előre, hogy 15 éven belül addig nem látott vízválság fog bekövetkezni az ország nagyobb városainak egyikében, ha nem javítják jelentősen a vízgazdálkodási eljárásokat.
Ez a jóslatunk mára igaz lett, ugyanis Fokvárosnak a vezetékes vízszolgáltatás leállásával kell szembenéznie. A kérdés most az, hogy vajon az afrikai vezetők megengedik-e azon előrejelzésünk beigazolódását, amely szerint 25-30 éven belül a kontinens sokkal több városa kerül hasonlóan válságos helyzetbe.
Afrikának már régóta problémát okoz a városi vízellátás és a szennyvízkezelés biztosítása. Ahogy a kontinens népessége felduzzadt az 1960-ban mért mintegy 285 millióról a mostani csaknem 1,3 milliárdra, és az urbanizáció folyamata előrehaladt, ez a kihívás egyre súlyosabbá vált. A helyzet pedig tovább fog súlyosbodni: 2050-re a kontinens népessége várhatóan meghaladja a 2,5 milliárdot, a városi környezetben élők aránya pedig 55 százalék lesz.
Az afrikai országokat érő kihívás talán nem egyedi, ám bizonyos értelemben eddig példa nélküli. A nyugati országokban tudniillik az urbanizáció jóval hosszabb idő alatt zajlott le, és egy olyan helyzetben, amikor a gazdaság folyamatosan javult. Az ivó- és szennyvízkezelés hatékonyan működő rendszereinek kiépítéséhez a városok megfelelő beruházási forrásokkal és szaktudással rendelkeztek.
Az afrikai városok pénzügyi és igazgatási kapacitásai azonban túl vannak terhelve. Ebből adódóan az ivó- és szennyvízkezelés kérdése partvonalon kívülre került, a politikusok csak aszály vagy áradások idején foglalkoznak vízügyi kérdésekkel. A Third World Centre for Water Management számításai szerint Afrika népességének csupán mintegy 10-12 százaléka fér hozzá megfelelő háztartási és ipari szennyvízkezelési megoldásokhoz.
Miután az afrikai városok vízszükségletének fedezéséhez szükséges infrastruktúra kiépítése alkalmasint két-három évtizedet vesz igénybe, döntő fontosságú a kormányok folyamatos elkötelezettsége a kérdés iránt. Ebből a szempontból a szennyvízkezelés terén környezetbarátabb rendszereket kell kidolgozni, illetve a városközpontok körüli, már súlyosan szennyezett vizek megtisztítása is kiemelten fontos.
Egy ilyen törekvésnek a vízminőség értékelése szempontjából egy átfogó megközelítésen kell alapulnia, amely lefedi a szennyező anyagok széles spektrumát, vagyis jóval többet a jelenlegi 10-40 szennyező anyagnál, amelyeket a legtöbb afrikai város vízműve monitoroz. Emellett arra is szükség van, hogy az új szennyező anyagokat azonnal listázzák. (Szingapúr például 336 vízminőségi paramétert ellenőriz a vízbiztonság garantálása érdekében.) Emiatt Afrikának megfelelő szaktudásra, finanszírozási forrásokra és fejlett laboratóriumokra van szüksége, de a kontinensen mindegyikből hiány mutatkozik.
Az ilyen törekvések finanszírozása nem megy egyszerűen. Először is a korrupció már régóta aláásta a vízi infrastruktúrák tervezésére és építésére, illetve a meglévő infrastruktúrák hatékony működtetésére vonatkozó beruházásokat. Másodsorban a víz társadalmi, szociális értéke – beleértve azt is, hogy sok afrikai vallásban a víz központi szerepet játszik – már régóta korlátozza a kormányok azon képességét, hogy életképes finanszírozási modelleket teremtsenek a vízművek terén.
Bár a különböző államok gyakran kereskednek olyan természeti kincsekkel, mint a kőolaj, a földgáz, a különböző ásványok, a fa és egyéb mezőgazdasági termékek, a világon egyetlenegy ország sem értékesíti vizét egy másik országnak.
Kanada csak azután hagyta jóvá az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), hogy a parlamentje kimondta, a megállapodást nem alkalmazzák a természetes vizekre. Szövetségi államokon belül, mint India és Pakisztán, az egyes tagállamok még annak megfontolását is elutasítják, hogy vizet adjanak a szomszédjuknak.
Az egyes országok nem tesznek szert sok pénzre a vízből. Dél-Afrika 2001-ben bevezetett egy olyan intézkedést (Free Basic Water Policy), amely szerint minden háztartás, függetlenül a méretétől, ingyenesen kap havi hat kiloliter (1585 gallon) vizet. Mondhatnánk azt, hogy ez azért van, mert a víz szükséges az életben maradáshoz. Az élelemmel azonban ugyanez a helyzet. Továbbá miközben mind a víz, mind az élelem a dél-afrikai alkotmányban garantálva van, csak a vizet nyújtják ingyen.
Dél-Afrika esete nem is egyedi. Világszerte a legtöbb városban a vízszolgáltatás ingyenes, vagy az ára számottevően támogatott, és a politikusok nem is akarnak ezen a helyzeten változtatni.
Szingapúrban a víz ára 2000 és 2016 között nem emelkedett, s Hongkongban sem változtak az árak 1996 óta, miközben minden más termék ára nőtt. Noha a víznek nyilvánvalóan nem kellene drága luxuscikknek lennie, a kormányok hozzáállása, hogy nem kérnek érte megfelelő árat, aláássa azt a finanszírozási képességüket, hogy beruházásokat tudjanak végrehajtani a vízműveknél, ideértve a megfelelő minőségű szennyvízkezelést is. E helyzet miatt a legtöbb városban a vízgazdálkodás kevésbé igazságos módon működik, miután az állam nem képes hatékonyan, fenntarthatóan és átfogó módon biztosítani a szükséges szolgáltatásokat.
Mikor Fokvárosban majd leállítják a vízszolgáltatást a víztározók veszélyesen alacsony szintje miatt – amire feltehetően július 9-én kerül sor –, a város lakóinak sorba kell állniuk vízért a település kétszáz vízgyűjtő pontjának egyikénél, hogy hazavihessék a napi 25 literben maximált fejadagnyi vízmennyiséget. Ez a helyzet a szegény és amúgy is kiszolgáltatott embereknek okoz majd problémát.
A dél-afrikai politikusoknak és a médiának a válság okairól szóló fejtegetéseiben gyakran a klímaváltozás kérdése kerül előtérbe. A tény azonban az, hogy a vízgazdálkodás szörnyű állapota a fő oka a vízszolgáltatás leállításának.
(A dél-afrikai városokban a víz 36 százalékát pazarolják el szivárgás miatt, vagy azért, mert nem fizetnek érte, szemben a Tokióban mért 3,7, illetve a Phnompenben mért 8 százalékos értékkel.)
A városi vízgazdálkodás nem tekinthető nagy ördöngösségnek, űrtudománynak. A megoldások már évtizedek óta jól ismertek, és a szükséges technológia, szakértelem, sőt még a források is elérhetők. Ami hiányzik, az a politikai akarat, a közvélemény tartós nyomása és a média téma iránti folyamatos érdeklődése. Fokváros válságának egyfajta ébresztőnek kellene lennie Afrika minden része számára. Sajnos, a kontinens vízforrásainak elpazarlásához hasonlóan nagy valószínűséggel ez a lehetőség sem lesz megfelelően kihasználva.
Forrás: hvg.hu | Kép: Pexels
Ez a jóslatunk mára igaz lett, ugyanis Fokvárosnak a vezetékes vízszolgáltatás leállásával kell szembenéznie. A kérdés most az, hogy vajon az afrikai vezetők megengedik-e azon előrejelzésünk beigazolódását, amely szerint 25-30 éven belül a kontinens sokkal több városa kerül hasonlóan válságos helyzetbe.
Afrikának már régóta problémát okoz a városi vízellátás és a szennyvízkezelés biztosítása. Ahogy a kontinens népessége felduzzadt az 1960-ban mért mintegy 285 millióról a mostani csaknem 1,3 milliárdra, és az urbanizáció folyamata előrehaladt, ez a kihívás egyre súlyosabbá vált. A helyzet pedig tovább fog súlyosbodni: 2050-re a kontinens népessége várhatóan meghaladja a 2,5 milliárdot, a városi környezetben élők aránya pedig 55 százalék lesz.
Az afrikai országokat érő kihívás talán nem egyedi, ám bizonyos értelemben eddig példa nélküli. A nyugati országokban tudniillik az urbanizáció jóval hosszabb idő alatt zajlott le, és egy olyan helyzetben, amikor a gazdaság folyamatosan javult. Az ivó- és szennyvízkezelés hatékonyan működő rendszereinek kiépítéséhez a városok megfelelő beruházási forrásokkal és szaktudással rendelkeztek.
Az afrikai városok pénzügyi és igazgatási kapacitásai azonban túl vannak terhelve. Ebből adódóan az ivó- és szennyvízkezelés kérdése partvonalon kívülre került, a politikusok csak aszály vagy áradások idején foglalkoznak vízügyi kérdésekkel. A Third World Centre for Water Management számításai szerint Afrika népességének csupán mintegy 10-12 százaléka fér hozzá megfelelő háztartási és ipari szennyvízkezelési megoldásokhoz.
Miután az afrikai városok vízszükségletének fedezéséhez szükséges infrastruktúra kiépítése alkalmasint két-három évtizedet vesz igénybe, döntő fontosságú a kormányok folyamatos elkötelezettsége a kérdés iránt. Ebből a szempontból a szennyvízkezelés terén környezetbarátabb rendszereket kell kidolgozni, illetve a városközpontok körüli, már súlyosan szennyezett vizek megtisztítása is kiemelten fontos.
Egy ilyen törekvésnek a vízminőség értékelése szempontjából egy átfogó megközelítésen kell alapulnia, amely lefedi a szennyező anyagok széles spektrumát, vagyis jóval többet a jelenlegi 10-40 szennyező anyagnál, amelyeket a legtöbb afrikai város vízműve monitoroz. Emellett arra is szükség van, hogy az új szennyező anyagokat azonnal listázzák. (Szingapúr például 336 vízminőségi paramétert ellenőriz a vízbiztonság garantálása érdekében.) Emiatt Afrikának megfelelő szaktudásra, finanszírozási forrásokra és fejlett laboratóriumokra van szüksége, de a kontinensen mindegyikből hiány mutatkozik.
Az ilyen törekvések finanszírozása nem megy egyszerűen. Először is a korrupció már régóta aláásta a vízi infrastruktúrák tervezésére és építésére, illetve a meglévő infrastruktúrák hatékony működtetésére vonatkozó beruházásokat. Másodsorban a víz társadalmi, szociális értéke – beleértve azt is, hogy sok afrikai vallásban a víz központi szerepet játszik – már régóta korlátozza a kormányok azon képességét, hogy életképes finanszírozási modelleket teremtsenek a vízművek terén.
Bár a különböző államok gyakran kereskednek olyan természeti kincsekkel, mint a kőolaj, a földgáz, a különböző ásványok, a fa és egyéb mezőgazdasági termékek, a világon egyetlenegy ország sem értékesíti vizét egy másik országnak.
Kanada csak azután hagyta jóvá az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), hogy a parlamentje kimondta, a megállapodást nem alkalmazzák a természetes vizekre. Szövetségi államokon belül, mint India és Pakisztán, az egyes tagállamok még annak megfontolását is elutasítják, hogy vizet adjanak a szomszédjuknak.
Az egyes országok nem tesznek szert sok pénzre a vízből. Dél-Afrika 2001-ben bevezetett egy olyan intézkedést (Free Basic Water Policy), amely szerint minden háztartás, függetlenül a méretétől, ingyenesen kap havi hat kiloliter (1585 gallon) vizet. Mondhatnánk azt, hogy ez azért van, mert a víz szükséges az életben maradáshoz. Az élelemmel azonban ugyanez a helyzet. Továbbá miközben mind a víz, mind az élelem a dél-afrikai alkotmányban garantálva van, csak a vizet nyújtják ingyen.
Dél-Afrika esete nem is egyedi. Világszerte a legtöbb városban a vízszolgáltatás ingyenes, vagy az ára számottevően támogatott, és a politikusok nem is akarnak ezen a helyzeten változtatni.
Szingapúrban a víz ára 2000 és 2016 között nem emelkedett, s Hongkongban sem változtak az árak 1996 óta, miközben minden más termék ára nőtt. Noha a víznek nyilvánvalóan nem kellene drága luxuscikknek lennie, a kormányok hozzáállása, hogy nem kérnek érte megfelelő árat, aláássa azt a finanszírozási képességüket, hogy beruházásokat tudjanak végrehajtani a vízműveknél, ideértve a megfelelő minőségű szennyvízkezelést is. E helyzet miatt a legtöbb városban a vízgazdálkodás kevésbé igazságos módon működik, miután az állam nem képes hatékonyan, fenntarthatóan és átfogó módon biztosítani a szükséges szolgáltatásokat.
Mikor Fokvárosban majd leállítják a vízszolgáltatást a víztározók veszélyesen alacsony szintje miatt – amire feltehetően július 9-én kerül sor –, a város lakóinak sorba kell állniuk vízért a település kétszáz vízgyűjtő pontjának egyikénél, hogy hazavihessék a napi 25 literben maximált fejadagnyi vízmennyiséget. Ez a helyzet a szegény és amúgy is kiszolgáltatott embereknek okoz majd problémát.
A dél-afrikai politikusoknak és a médiának a válság okairól szóló fejtegetéseiben gyakran a klímaváltozás kérdése kerül előtérbe. A tény azonban az, hogy a vízgazdálkodás szörnyű állapota a fő oka a vízszolgáltatás leállításának.
(A dél-afrikai városokban a víz 36 százalékát pazarolják el szivárgás miatt, vagy azért, mert nem fizetnek érte, szemben a Tokióban mért 3,7, illetve a Phnompenben mért 8 százalékos értékkel.)
A városi vízgazdálkodás nem tekinthető nagy ördöngösségnek, űrtudománynak. A megoldások már évtizedek óta jól ismertek, és a szükséges technológia, szakértelem, sőt még a források is elérhetők. Ami hiányzik, az a politikai akarat, a közvélemény tartós nyomása és a média téma iránti folyamatos érdeklődése. Fokváros válságának egyfajta ébresztőnek kellene lennie Afrika minden része számára. Sajnos, a kontinens vízforrásainak elpazarlásához hasonlóan nagy valószínűséggel ez a lehetőség sem lesz megfelelően kihasználva.
További hírek a kategóriából
Az emberi egészségre is ártalmas vegyületet talált...
Közzétéve 2016.08.15 11:13
Több százezer forintot dobunk ki a szemétbe
Közzétéve 2016.09.14 11:46
Ötödik éve a hulladékcsökkentésért
Közzétéve 2016.09.16 11:50
