Hidy Dóra meteorológus, szociológus, a biológia tudományok doktora (PhD). Az MTA-MATE Agroökológiai Kutatócsoport tagja.A szakembert - akinek egyik kutatási területe az éghajlatváltozás növényekre gyakorolt hatása, s érdeklődésének középpontjában áll a permakultúrás gazdálkodás (sőt, azt vallja, erre a múltból hozott tudásra manapság lenne csak igazán szükségünk)- egy hűs nagymarosi jurtában érte utol interjút kérve a ZIP.
-Hol tart most hazánkban a permakultúrás mozgalom, és miként értékelhető például nemzetközi kitekintésben?
- Kettős a helyzet: részben van egy határozott hazai terjedése, ám a forrást jelentő permakultúrát sem a magyarországi éghajlat, sem a politikai környezet nem támogatja. Sőt, utóbbinál valójában a nagy, konvencionális mezőgazdaság felé megyünk éppen. Ám hangsúlyoznám, hogy a permakultúra nem kizárólag a gazdálkodást jelenti, hanem egy általános szemléletmódot, amely akár a saját kertünkre, akár a balkonunkon növekvő cserepes növényekre, akár az egész életmódunkra vonatkoztatható. Folyton egy centisre nyírjuk a füvet? Csak dísznövényeket tartunk? Ez a kisebb lépték még fontosabb is talán.
-A szemléletmód változás mennyire valósul meg ebben a kisebb léptékben?
- A zöldségközösségeknél például igen erőteljes a fejlődés ebben is. Több permakultúrás szemléletű zöldségközösség van idehaza is, amelyek odafigyelnek a természetre, az emberek, növények és állatok harmóniájára. Ha a természethez kapcsolódik valaki, alaposan megfigyeli a működését, sok, a saját életébe is adaptálható dolgot leshet el. Ne akarjunk mindent kitalálni - a természetben, amely egy jóval magasabb intelligenciájú valami- sok megoldás már régen létezik.
- Ön szerint mennyire látja be ezt a ma embere? Mit segíthetnek, lendíthetnek ezen a permakultúrás közösségek?
- Ha meglátjuk az összefüggéseket, a megértés segíteni fog. Elég belátni, mi a természetellenes, nem szükséges kívülről jövő szabályokat magunkra erőltetni. Sajnos igaz, de iszonyatos pénz és energia megy el ma arra, hogy az emberek becsukják a szemüket, ne figyeljenek az intő jelekre, ne gondolkozzanak, helyette viszont fogyasszanak bátran.
- Viszont megfigyeléseket a ma embere is tehet és tesz is. Mi a véleménye például arról, hogy a kertekből kezdenek eltűnni a tuják, viszont egyre több a fügebokor és sok helyen megjelentek a banánpálmák is? Mi a jövő? Viszlát, fenyvesek, helló, olajfák? És hogyan illeszkedik mindez akár a permakultúrás eszmerendszerbe, akár az idehaza elterjedt, az őshonos fajták terjesztését kívánó kánonba?
- A kulcskérdés a diverzitás. Senki sem tudja, e téren mi jön majd - az látszik, hogy egyre inkább szélsőségesedik az időjárásunk, s hogy mi fog túlélni és mi nem, senki nem tudhatja. Szép dolog a banán, bizonyos időszakokban biztosan megél, de Magyarországon legalább kéthétnyi fagyos időszak még mindig van, ami elviszi a banánt. Ha mégis túléli, azzal önmagában nincsen semmi probléma, csak ha óriási energiát fektetünk az átteleltetésébe fűtött üvegházakkal. Nem baj alapvetően, hogy sokféle növényfajt hozunk be, a kulcsszó: ésszel. Mértékkel. A mostani invazív növényeink nagy része kivadult, távolról behozott élőlény. A bálványfa nem gonosz növény, egyszerűen valaki egyszer behozta Magyarországra, ahol nem volt természetes ellensége, így könnyen elszaporodott. Egyszóval átgondoltan, tényleg ésszel kell e téren ténykedni, nehogy nagyobb kárt tegyünk, mint hasznot. Mikor behozunk egy külföldi fajt, nem tudjuk, mi történik vele idehaza. Ha kis léptékben próbálkozunk, a lehetséges károk is mérsékeltek maradnak. Az őshonos fajokra koncentrálás természetesen manapság is igen fontos szemlélet, de azt is be kell látni, hogy az éghajlat változik. Változni fog tehát a hazai növényflóra is. Számos fajt már most sem zavar ez az időjárás: az idehaza fosókának is becézett mirabellát kicsit sem érdekli az aszály, a legtöbb évben gazdag termést képes hozni. Lehetséges irány lehet a vadnövények fogyasztása (ami nagyon egészséges is!), a vadnövényekre oltás, vagy a tájfajták használata, de akkor el kell felejtenünk az öklömnyi barackokat például.
-Mi az a kutatási terület, amire most a leginkább szükséges koncentrálnunk?
- Szerintem a vízellátottság, de úgy általában a hazai vízkérdés az egyik legfontosabb téma napjainkban. Én jelenleg talajvízkutatásokkal foglalkozom. Egyrészt a WWF Magyarországgal együttműködve a Tiszánál dolgozunk egy ártér-visszaállító programon, ez nagyon izgalmas kihívás. A folyó 19. századi szabályozása abban a korban jó ötletnek tűnt, mára bebizonyosodott, hogy nem volt az - egyébként az is fura, hogy erről mennyire keveset beszélünk, nehogy meggyalázzuk nagy elődeink szellemiségét, holott nem erről van szó. Ebben az országban, ahol ennyi folyó, patak és egyéb természetes víz van, nem szabadna ilyen súlyos aszálynak lennie. Ha például hagynánk a folyókat kiönteni, ahelyett, hogy milliárdokat költünk csatornafejlesztésre, beláthatnánk, hogy a víz legjobb tároló helye a föld, a talaj. Rengeteg vizet képes elnyelni és tisztán tartani. A Tisza melletti szántóföldek egy nagy része gyenge produktivitású mezőgazdasági terület, viszont ha ezeket elárasztjuk, az megemeli a közeli szántóföldek talajvízszintjét, s azokról így már jó minőségű termést lehet betakarítani. Modelljeinkkel részben ezt is vizsgáljuk. Pár évvel ezelőtt Nagykörűnél állítottak vissza ártérré egy területet, most a visszaállítás ökoszisztémára gyakorolt hatását az eredményeket vizsgáljuk már. A több víz jelenléténél nagyobb a párolgás, ami hőelvonó, így ezeken a területeken például sokkal kevésbé van meleg (ez különösen fontos lehet a betondzsungel városokban). Sajnálatos ellenhatás, hogy nagygazdák például engedélyt kaptak, hogy a talajvízből locsoljanak - nos, ennek nem lesz jó vége. Az a víz a talajba való, a természet annak idején ezt jól „kitalálta”. Kár, hogy annyi mindenben ennyire szembe megyünk ezzel.
További hírek a kategóriából
