Hogy került egy iowai kisvárosból az egyik vezető hulladékgazdálkodó cégcsoport, a Loacker magyarországi vállalatának a kereskedelmi vezetői székébe? Mit gondol az ágazat jelenéről, és bizakodva tekint-e a jövőbe? A ZIP Magazin az ágazatok jeleseit megszólaltató és bemutató sorozatában ezúttal Jeffrey D. Kimballt, a Hulladékgazdálkodók Országos Szövetségének Vas- és Színesfém Hulladék Szakosztály vezetőjét kérdeztük.
– Mi szeretett volna lenni gyermekkorában? Minek készült, mit és hol tanult?
– Nem emlékszem, mi szerettem volna lenni gyermekkoromban. Egy amerikai mezőgazdasági vidéken (Iowa), négyezer lelkes kisvárosban nőttem fel. Mivel nem ott képzeltem el a jövőmet, az ezzel kapcsolatos gondolataim és terveim inkább földrajzi jellegűek voltak és nem szakmaiak. Iskoláimat tekintve politikai gazdaságtant és orosz nyelvet tanultam a Kaliforniai Egyetemen (UC Berkeley). Majd Leningrádban (akkor még a Szovjetunióban) folytattam tanulmányaimat, ahol megismerkedtem a jövendőbeli magyar feleségemmel, s így már nem is volt több földrajzi jellegű kérdésem… Az egyetem után csak egy álmom volt – az orosz nyelvet használni az üzleti életben. A diploma megszerzése után el is helyezkedtem egy szovjet halfeldolgozó hajón Alaszkában. Később az amerikai nagykövetség munkatársa lettem, így több szovjet városban is alkalmam nyílt dolgozni.
– Mikor és hogyan került kapcsolatba a hulladékkezelési ágazattal?
– 1986-tól Bécsben éltem, és egy alapanyag-kereskedő céggel dolgoztam együtt – ez a vállalat újította fel Romániában a rendszerváltás előtti gazdasági kapcsolatokat barter üzletek alapján. 1994-ben aztán megalapítottuk a Loacker-cégcsoport első magyarországi telephelyét, a Loacker Hulladékhasznosító Kft.-t, azóta ott dolgozom, és onnantól csak fenntartható alapanyagokkal foglalkozom. Érdekes volt a kezdés, mert úgynevezett kereskedelmi vezetőként – mivel a sofőr kollégákkal együtt hatan vittük a kereskedelmet – az összes feladatból kijutott nekem is. Például a hétköznapok során új hulladékforrások és új vevők után kutattam, vittem a számlaügyeket, irányítottam a telephely dolgait, és a kollégák munkáját. Majd jött a hétvége, amikor én is beálltam fémhulladékot válogatni.
-Elmondhatom, hogy a cég a szemem előtt növekedett és formálódott át az elmúlt évek alatt. Sok változást láttunk és értünk meg. Relatíve korán láttuk meg az értéket a szakmai érdekképviseleti szervezetekkel történő szoros együttműködésben. Annak ellenére, hogy egymással versenytársak vagyunk, bizonyos kérdések mindenkit egyformán érintenek, és csak együttműködve tudunk ezekre hatékonyan reagálni és megoldást találni. Az évek során több szövetségben tiszteletbeli (?) pozíciót is betölthettem: a Hulladékgazdálkodók Országos Szövetségénél (HOSZ) az európai ügyekért felelős vezető, a Fémszövetségben alelnök, az Eurometrec-nél (Európai Nemvas-Fémhulladék Kereskedők és Hasznosítók Szövetsége) szintén alelnök, amíg az EuRIC-nél (Európai Hulladékhasznosítók Szövetsége) elnökségi tag lehettem. Jelenleg is vannak ilyen tiszteletbeli pozícióim, a HOSZ-nál avas- és színesfém szakosztály társvezetője, a RUSLOM-nál (Orosz Hulladékhasznosítók Szövetsége) pedig az elnökség tagja vagyok.
– A pandémia után az infláció veti vissza a fejlesztéseket és az iparágakat. Mit mondana, az önök cége hogyan vészeli át ezeket a helyzeteket, és miként élték meg a 2020-tól mostanáig tartó időszakot a vállalatnál?
– Mint a legtöbb, alapanyaggal foglalkozó cég Európában, a pandémia időszakában rekordnyereséget értünk el minden országban, ahol a Loacker-csoport dolgozik (Ausztria, Németország, Svájc, Szlovákia, Liechtenstein és Magyarország). A pandémia után jobban állunk most Magyarországon munkavállalók tekintetében, mint a többi, Loacker-érdekeltséggel bíró EU-ország. A magyar kormány pandémiára adott reakciója, döntése is helyesnek bizonyult a VNT (Verseny Növelő Támogatás) pályázatok terén. Éppen akkor, amikor a legnagyobb bizonytalanság volt a piacon, jövőbe tekintő befektetési támogatást nyújtottak a cégeknek a passzív megoldások helyett. Hogy mit hoz majd a jövő? Nos, elég nagy kihívás előtt állunk. Bár több krízist éltünk át eddig is, most valóban több tényező van: infláció és recesszió egyidőben, megtört ellátási láncok, áremelkedések az energiapiacon...
-Véleményem szerint a jövőben a szakmai alapokra kell összpontosítani. Erős, szakmaorientált hozzáállás, új folyamatok, az ügyfelekkel beszerzési és értékesítési oldalon folytatott szorosabb kommunikáció, hatékonyságnövelés, költségcsökkentés szükséges, valamint a gépek állagmegóvása, a kulcsfontosságú kollégák megtartása, a csökkent mennyiségek mellett is jól működtetett telepek, az anyagok/szolgáltatások palettájának bővítése is fontos. Sajnos ilyen visszaeső időszakokban az az általános reakció, hogy a cégek a versenytársaktól igyekeznek elvenni partnereket/mennyiségeket. Ebben óriási veszélyt látok – hiszen ha mindenki így gondolkodik az ágazatban, és irreális átvételi és szolgáltatási árszintek születnek, még további nehézségekre számíthatunk.
– A magyar kormány ismét a hulladékgazdálkodási ágazat gyökeres átalakítására készül. Mit gondol erről? Milyen várakozásokkal tekint ez elé?
– Olyan anyagáramokban, amelyekben a saját érték alapján nem gazdaságos visszagyűjteni és újrahasznosítani, egyszerűen be kell vezetni valamilyen piacon kívüli eszközt. Minden EU-tagállamban létezik erre koncepció és rendszer – valahol jól működik, máshol kevésbé jól.
-Az értékkel rendelkező anyagokat (például lakossági acél- és fémhulladékot) jogosan bízzák a szabadpiaci működésre.
-Az alapvető piaci problémákhoz most egy erőteljes piaci változás, azaz a koncesszió bevezetése is társul. Erre a két változásra egyszerre reagálni sok cégnek túl nagy kihívás lesz. Ha a koncessziót nem sikerül okosan és realitáshoz igazodva bevezetni, a legtöbb piaci szereplő megszenvedi majd ezt a változást. Attól tartok, sok szakember fogjaelhagyni a pályát, akikkel jelentős, éveken át megnyert tudást is elveszítünk. Ilyen törékeny piaci helyzetben nem éppen optimális az időzítés.
– Mint magánember, mit tart a legfontosabb környezetvédelmi célkitűzésnek napjainkban?
– Jómagam általában a viszonylag egyszerű megoldásokat javaslom. Például a munkahelyhez közeli lakóhelyek rendszerének megvalósítását, a mindenki számára elérhető, gyors és kifizethető közlekedési rendszert. A palackozott víz helyett a csapvizet (amelyhez persze alapfeltétel az egészséges ivóvíz és a korszerű, vízveszteséget minimalizáló csővezeték-hálózat).Fontos lenne az alternatív energiaforrások fejlesztése és széles körű bevetése is. A számomra legfontosabb összefoglaló gondolat egyébként az értékrendszer átrendezése. Akik a boldogságot a mind több materiális dologban vélik megtalálni, csak nehezebb helyzetet teremtenek maguknak és az embertársaiknak is. Az üzenet egyszerű: vissza kell vennünk ebből! Ne tárgyi eszközökkel mérjük az életminőségünket!
(Az interjú a Zöld Ipar Magazin 2022. októberi lapszámában jelent meg eredetileg.)
További hírek a kategóriából
