A Rákóczi tér eldugott kis sarkában sikerült rábukkannom az apró galériára: a MindWorks eseményére barátságosan invitálták be az érkezőket. Az egyik kiállító, személyes kedves ismerősöm, Balázs Zsolt külön üdvözölt és mutatta a fotóit a falon. Számomra ez több volt, mint egyszerű kiállítás: hiszen a képek közül az egyik kedves, nyári emlékemet örökítette meg. Persze, ha tudtam volna, hogy az esetről Zsolt képet, Szendőfi Balázs pedig filmet készít, valószínűleg nem narancssárga pólóban érkezem, magenta inggel, de ez már így marad meg az utókornak.
Lovranits Júlia Villő írása
2017-18 környékén az embereket egyre erősebben kezdte foglalkoztatni, hogy mi és miért megy rossz irányba a bolygónkon. Greta Thunberg, a diáktüntetések napirenden tartották ezeket a témákat, de a covid, majd a háborúk kitörése háttérbe szorították. A 2022-es aszály aztán újra „berúgta az ajtót”. A polikrízis korát éljük. Egy általam nagyon kedvelt pszichológus, Rácz Anna Zsófia ezt tanácsot adta a követőinek a facebookon: ne engedd, hogy elárasszon a sok rossz hír, de maradj képben, és keresd meg, mit tehetsz te!
Erre a „mit tehetsz” kérdésre keresték a választ a „Közös ügyünk az alkalmazkodás” beszélgetés résztvevői: Kubatovics Áron (Energia Klub kommunikációs vezetője), Vécsei Virág (ELTE Kommunikáció Tanszék oktatója), Balázs Zsolt (dokumentarista fotográfus) és Molnár Tímea (a MindWorks projektmenedzsere).
Balázs Zsolt dokumentarista fotográfus2021 környékén köteleződött el a Magyarországot sújtó vízhiány dokumentálása mellett: a kiváncsiság mellett a fia jövőjéért való aggódás motiválta. Virágot az első gyermeke születésekor kezdte el foglalkoztatni az ökológiai válság téma: sok édesanya és édesapa fordul a környezetvédelem, fenntarthatóság felé akkor, amikor azon kezdenek el gondolkozni, hogy milyen világban nő fel majd a gyermekük?
Tímea az aktivizmus felől érkezett: egy nagyon fontos gondolatot hozott a beszélgetésbe: hogy cselekvésbe kell fordítani a tudomány adta információkat.
De ez sem mindegy, hogy milyen képekkel kommunikálunk! A klímaváltozás nehéz ügy: nehezen megfogható, hiszen mindenhol, de lassan zajlik. Ha csak távoli, ember nélküli tájakat használ a klímakommunikáció, mint például az olvadó jégtáblán sodródó jegesmedvét, az nem hozza eléggé testközelbe a problémát.
„Az embereknek kell tudni, hogy mit lehetne csinálni, ezt akarjuk bemutatni”
Balázs Zsoltnak erre is megvan a válasza: történeteken keresztül az emberek jobban tudnak kapcsolódni a problémákhoz. Ő három évig dokumentálta a pusztulást és a reményvesztettséget, de közben azt is kereste, hogy hol találhatna témájául kiutat, megoldást kereső embereket. Így találta meg a harmadik év végére a Vízőrzőket. Most ennek a csoportosulásnak a lelkesedéséből merítette a hitet: lehet mégegy éden!
De mit talált Balázs Zsolt, és kik ezek a Vízőrzők? A közös beszélgetés után Zsolt szubjektív tárlatvezetést tartott a kiállításban az érdeklődőknek, így alkalmam volt kérdezni az élményeiről.
„Néni szelidítés” – az embereknek emberi történetekre van szüksége
Balázs Zsolt munkamódszerét én ugratásból „néni szelidítésnek” szoktam nevezni. Zsoltnak van egy különleges tulajdonsága: bárhol lepottyantják a világon, képes megszólítani az utcán random idős néniket, akik elmesélik neki az életüket, és még azt is hagyják, hogy lefényképezze őket.
„Hát először is kiegészítem, nemcsak idős nénire, hanem idős bácsira, vagy fiatal csajra és fiatal srácra ez ugyanúgy tud érvényes lenni. Igyekszem mindig érdeklődőnek, kíváncsinak és alázatosnak lenni. Hogyha az emberek azt látják, hogy értő figyelemmel fordul valaki hozzájuk, akkor nagyon örülnek annak, hogy tudnak valakihez kapcsolódni.
Amikor elmegyek fotózni valahova, és több órán keresztül beszélgetünk egymással, van úgy, hogy a fényképezőgép elő sem kerül. És utána jövök rá, hogy ó basszus, hát én fotózni jöttem ide, de annyira jó kapcsolódni másokhoz.”
Zsolt mélyen hisz abban, hogy az emberi történetek fontosak, mert az emberek emberi történetekkel értik meg sokkal jobban a problémákat. Közben egymáshoz is sokkal közelebb kerülnek. Fotográfusként az Alföldön dolgozva is az érdekelte, hogy hogyan tudnak boldogulni az emberek: egy olyan környezetben, ami erősen vízhiánnyal küzd, ahol a termőföldek nagy része terméketlen
„Az alföldi közösségek nagyon zártak. De ha ott kóborlok, látok egy tanyát, becsengetek, és elmondom, hogy mi a célom, meg hogy miért, akkor jobban megnyílnak. Másrészről meg én a messziről jött ember vagyok, nem vagyok családtag, − most már mondjuk sok helyen szinte családtag vagyok −, de ilyen kapcsolatnál mégis könnyebben megnyílnak az emberek valakinek, és könnyebben mondják el a bajaikat. Ez egyben előny is, meg hátrány is, mert nyilván én ilyenkor egy kicsit ilyen lelki postaládaként is működöm: bennem fel van adva a levél, és akkor viszem magammal ezeket a „leveleket” napokig, hetekig, hónapokig, évekig.”
Néni macsétával, meg a magányos diszkófurgon
Amikor a kedvenc „néniszelidítős” történetéről kérdezem, nevetve azt válaszolja, hogy nagyon sok ilyen van. Kérésemre mégis kiválasztja a két legérdekesebbet.
„ Az egyik kedvencem, amikor Tiszainokánál jártam, és ott egy kiégett erdőt szerettem volna fotózni. Ott találkoztam egy fejkendős nénivel, aki egy macsétát szorongatott a kezében, és egy csatornát tisztított. Utána ezt a macsétát arra is használni akarta, hogy a kukorica termését lekaszabolja vele. Képzeljünk el egy teljesen „echte” falusi nénit, aki bármelyikünk nagymamája lehetne, és egy macsétával a kezében áll az út szélén. Ez annyira fantasztikus volt, hogy muszáj volt megfűznöm, hogy lefotózhassam.
Aztán a másik, ami tragikomikus történet, hogy egy kedves ismerősömmel, a zöldaktivista Bagával, Szubotaj Bagaturral jártuk a Homokhátság kunszentmiklósi részét, amikor egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy ott a puszta kellős közepén nagyon hangosan bömböl valami zene. És ahogy befordultunk a sarkon, akkor megláttuk, hogy az erdő szélénél ott állt egy nagyon lepukkant kocsi, aminek a tetején egy marha nagy hangszóró volt: a Maroon Five bömbölt belőle a puszta kellős közepén, aztán utána Dua Lipa, meg még sok más ilyen híresség popslágere. Gondolkodtunk, hogy közelebb merjünk-e menni, hogy esetleg valaki elgázosította-e magát az autóban, (mert az Alföldön a legsűrűbb az öngyilkosságok száma). Nemcsak Magyarországon, hanem európai viszonylatban is. Aztán végül odamerészkedtünk az autóhoz és megnyugodtunk, hogy nem láttunk benne senkit, nem találtunk benne senkit, de a popslágerek azok bömböltek tovább. Szürreális volt.”
Végül kisült, hogy az autó egy idős bácsié: két aszályos év után ezzel a nem mindennapi módszerrel igyekezett távol tartani a vadakat a vetéstől, hogy ne menjen tönkre a családi gazdaság. Különleges idők különleges módszereket követeknek.
Inspirációt keresett, krízist talált
Zsolt alapvetően városi ember: a klímakrízist a légkondícionálók, strandok és hűtött ásványvizek világában nem érezte igazán a saját bőrén. Dokumentarista fotográfusként inspirációt keresett, és így ütötte arcul a valóság. Azóta mindent megtesz, hogy mások is lássák, amit ő.
„Láttam egy amerikai fotósorozatot, ami nagy hatással volt rám. A Colorado folyó kiegyenesítését és a folyó a kiszáradását, dokumentálta a fotográfus, és azt, hogy hogyan tudnak boldogulni az emberek emellett a csatornává silányított folyó mellett. És kíváncsi voltam, hogy Magyarországot mennyire érinti a klímaváltozás. Ugye a városból ez kevéssé látszik.”
Legyünk őszinték magunkhoz: ebbe a hibába könnyű beleesni. Ha az ember csak kiveszi a hűtőből a limonádét, akkor könnyű távoli dolognak látni a vízhiányt. Ehhez kicsit ki kell mozdulni a jól megszokott, kényelmes környezetünkből és Zsolt nem volt rest ezt megtenni:
„ És akkor találtam rá a Kondor-tóra, az alföldi fotózásom első állomására. Akkor ott éreztem, amikor megláttam a kiszáradt tóban az üres vízmércét, hogy itt van egy téma, mert ez annyira abszurd volt. Nem akartam elhinni. Magyarországot mindig úgy ismertem, mint a millió vizek országa. Ahhoz képest 2021 végén meg ott álltam egy tóval szemben a Homokhátság közepén, ami már nem tó volt, hanem egy kiszáradt meder.”
A problémák pedig Európa-szerte látványosak: Olaszországban Pó folyó kezdett el kiszáradni, a Földközi-tengernél pedig korallzátonyok pusztulásával, a vízmelegedéssel, az ökológiai folyamatoknak összeomlásával szembesült a fotográfus. Minél többet foglalkozott a témával, annál több részét pillantotta meg.
„Kinyílt valami olyan ajtó, amit lehet, hogy néha úgy érzem, hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha nem nyitottam volna ki.”
Hőség, por és kiégés – fotográfus terepen
Zsolt dokomentarista, független fotográfusnak mondja magát. Ez az ő esetében több dolgot jelent: általában hosszú távú projekteken dolgozik, amelyek során a mai, modern néprajzkutatókhoz hasonlóan épül be egy-egy közösségbe. Időt szán rá, és mivel független, senki nem mondja meg neki, miről vagy hogyan készítsen felvételt, mindent magának kell kitalálnia.
„Akkor és oda megyek, úgy csinálom, ahogy azt én elképzelem. Nincsen kötöttségem. Ennek ez az előnye, a nagyfokú kreatív alkotói szabadság, ami egyben a hátránya is, hogy nekem kell mindent kitalálnom, ami néha nem egyszerű, mert ellentmondásba tudok keveredni önmagammal.”
A művész szabadsága a művész börtöne is: főleg, ha hajlamos a maximalizmusra. Bár nincs korlátozás, nincs iránymutatás és jóváhagyás sem, ha valaki Zsolthoz hasonlóan csak a legjobbat tartja elég jónak, akkor akár éjjel vagy hajnalban is az új ötleteken fog töprengeni.
Ugyanakkor nem hátrál meg a nehézségek elől, a kihívásokat kimondottan szereti. Az Alföldön pedig kihívásból akad bőven:
„Meg nem tudom számolni, hogy hányszor égtem le, sültem ropogósra, szomjaztam, gyulladt be a szemem egy alföldi poros úton való császkálás után, vagy volt, hogy beázott a túracipőm, úgyhogy a mínusz 1-2 fokban pár órát átázott tocsogós zokniban és túracipőben toltam végig. Eléggé komfortzónán kívüli élmény volt, de így utólag visszagondolva vicces is volt. A kihívások éltetnek.„
Azért mégis eljött az a pont is, amikor kicsit sok lett „a jóból”. A klímaszorongás ma egy túlhasznált, divatos fogalom. De Balázs Zsoltot valódi klímaszorongás fogta el, amikor éveken át fotózta a vízhiány következményeit.
„Gyakorlatilag az életem része lett az Alföld, és az alföldi probléma, a Homokhátság probléma. Amikor eltöltöttem három évet az Alföldön, és rájöttem, hogy basszus, minden évben ugyanazt csinálom: kiégett kukoricatáblákat, napraforgóföldeket, a kiszáradó folyókat fotózom, meg eltűnő vizet és emberi tragédiákat. Akkor rájöttem, hogy én ezt nem tudom tovább csinálni.”
Az egész Alföld krónikásának és „pszichológusának” lenni egy személyben súlyos feladat, nem csoda, ha Zsolt megtorpant egy pillanatra és iránymutatást, kapaszkodót keresett. Valamit, ami nem a nyomasztó, kiúttalan sötétség, hanem egy cseppnyi hit, jövőbe vetett remény.
„Amikor az utolsó fotózásra jöttem vissza, akkor Kecskeméten találtam egy tetováló szalont, bementem és magamra tetováltattam egy iránytűt a csuklómra, hogy megtaláljam a helyes irányt.
És akkor utána találkoztam a Vízőrzőkkel”.
Vízőrzők- a jövő harcosai
Van egy maroknyi, sőt, mit maroknyi, szerencsére egyre több olyan ember, aki nem csak ül a klímaszorongás miatti bénultságban, vagy nem a légkondis nihilben hűsöl, hanem igenis tesz, méghozzá nem kis dolgokat. Ők voltak azok, akik Zsolt lelkesedését visszaadták.
„Hiszek abban, hogy alapvetően az emberek jók, és szeretnének jót cselekedni. Csak néha az élet nem úgy alakítja a dolgokat. De a mai felgyorsult, digitalizált világban szerintem kevésbé figyelünk oda egymásra. Ezt is próbálnám egy kicsit ellensúlyozni, hogy emberekhez közelebb viszem újra az embereket. Nagyon érdekes azt szemlélni, hogy hogyan formálódnak közösségek.”
És hogy kik azok, akik ezeket a cselekvő közösségeket létrehozzák, akiknek a szívük-lelkük benne van? Zsolt róluk is készített fotókat.
Andris- azaz ÖkoHatóPál
Azt gondolom, nem lehet vízőrzőkről beszélni Németh András említése nélkül. András hivatását tekintve természetvédelmi őr a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál, szabadidejében pedig… nem is tudom, hogy van-e neki olyanja, hogy „szabadidő”. Amikor nem az őri egyenruháját hordja, akkor is aktívan a természetvédelemért tesz. Végtelen energiával, mindig új, kreatív ötletekkel és rá jellemző humorral motiválja a civileket a természet védelmére, a víz megtartására a tájban. A nemzeti park korábbi igazgatója, Füri András sütötte el egy karácsonyi céges bulin az ízőrző-vízőrző szójátékot, hogy van nekünk egy „vízőrzőnk” Németh Andris személyében. Azóta a szót és András elveit ezer civil érzi magáénak, és áll az ügy mellé, Balázs Zsolthoz és hozzám hasonlóan. Mert én magam is így kerültem Zsolt fotójára: hogy épp Németh Andráséknak segítettem gátat építeni.
Andrással csak az a baj, hogy sajnos nem tudok róla egy jó portrét csinálni. Elbohóckodja. Úgy bohóckodja el, hogy abból nem lesz jó fotó. Azért vannak emberek, akiket nagyon kemény fotózni. Nagyon-nagyon kemény. Ő is ezek közé az emberek közé tartozik. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam, hogy egyszer majd egy tisztességes, rendes elgondolkodós portért is fogok róla készíteni, ez feltett szándékom. De a csoportképen ő is rajta van.
Szóval respect Német Andrisnak.”
Közösség a romokon − Oszkár és a „marispusztaiak”
Amikor Zsolt a marispusztai vízőrzőkről kezd beszélni, egészen elérzékenyedik. Először alaposan meglep vele, hogy ennyire megérinti az ügy, de aztán hamar megértem, hogy az övék valóban olyan teljesítmény, ami mellett egy Zsolthoz hasonlóan empatikus személy nem tud szó nélkül elmenni.
„A marispusztai vízőrzők olyan emberek, akik elkeseredtek attól, hogy senki nem foglalkozik a problémájukkal. Marispuszta a homokhátság közepén van, Kiskunfélegyháza mellett, és az egyik legszárazabb terület Magyarországon. Az ENSZ FAO 2004-ben ezt a területet már a félsivatagos övezetek közé sorolta.
Nagyapáti Oszkár, aki elkezdte összeszervezni a Marispusztai Vízőrzőket, összegyűjtötte azokat a gazdálkodókat, akik hasonlóan el voltak már keseredve, és elszánták magukat arra, hogy valamit lépjenek cselekedjenek. Amit a kommunista idők elején, már bocsánat a szóhasználatért, de szétbaszott az állam, a tanyagazdálkodásokat meg a közösségeket, így mindenki be lett kényszerítve a TSZ rendszerbe, és a TSZ rendszert is szétbaszták, a privatizációval kijátszották, kisemmizték a legtöbb családot, eljátszották a földeket, és egy ilyen lerombolt, lepusztult, társadalmilag megosztott és szétzilált vidéken sikerült a marispusztaiaknak összekovácsolódni.
Közösséget építettek és a közeli termálstrandnak és kertészetnek a vizét be tudták fogni, és tudtak árasztást csinálni egy területen, szóval fantasztikus.”
A klímakrízisnél egy olyan problémával nézünk szembe, amit egyéni módon nem lehet kezelni, megoldani. Csak kisebb közösségek, nagyon sok összefogó közösség által. És itt arról van szó, hogy ahelyett, hogy az emberek feladták volna, egymást gyűlölték volna és szétszéledtek volna a világban, a tönkrement természet és tönkre tett közösség romjain mertek maradni és új világot álmodni. Ez minden elismerést megérdemel.
Szilárd apai öröksége
Szerintem a kiállítás egyik legerősebb képe az, ahol egy ember a kiszáradt tájban a csónakjában ácsorog. Muszáj rákérdeznem, hogy ki is ő.
„Ő Szilárd, marispusztai vízőrző. Az édesapja dunai csónakjában áll ott azon a fotón. Az édesapja többször átevezte a Dunát azzal a csónakkal, hiszen a Duna mentén éltek, és elég szoros kapcsolatuk volt a vízzel. Amikor Szilárd az Alföldre költözött a lányaival, akkor a családi örökséget jelentő csónakot is vitte magával, azt gondolván, hogy az Alföldön is vannak tavak, vannak folyók, és hogy lesz lehetőség majd csónakázni a lányaival. A tanyájukon eleve ott volt egy nagyobb tó, amiből aztán idővel kifogyott a víz. Akkor a csónak ott maradt a parton. A csónakázás hosszú ideig csak a porban volt lehetséges. De szerencsére most már az elárasztásnak köszönhetően egy olyan 1,20 méter 20 centis vízborítást sikerült a tavalyi évben elérni, amin a vízátadó ünnepségen a marispuszaiak csónakáztak.”
Ahova jó hazamenni – a lélek töltőállomásai
„Akkor tudsz mélyre ásni egy témában, és akkor tudsz őszinte pillanatokat megörökíteni, hogyha megvan a bizalom. Ha nincs meg a bizalom, akkor igazából odamegyek, leriportozok egy eseményt, aztán hazajövök. De én nem egy riportot akartam készíteni a sok közül, én szerettem volna megfogni az Alföldön élők, az Alföldön dolgozók a jellemzőit, a jellemvonásait, a mély történeteiket és nem a felszínt kapargatni, hanem belemenni mélyen a témába. Ezt a pszichológusi részét nem mondom, hogy feltétlenül szeretem, mert néha hallok olyan történeteket, amiket utána nehezebb feldolgozni, és a fotósoknak nincsen pszichológusuk, nincs olyan fotós szervezet, ahol poszttraumás stresszel emberek fotográfusokat terápiáznának”.
Bármennyire lelkesítőek azok a kis lépések, amiket a Vízőrzők tesznek, azért a sok rettenetes élmény, amit a fotózás során átél, továbbra is teherként nehezedik Balázs Zsolt lelkére. A „beépülésnek” ára van: látja az utat, a megoldást, de a problémákat is. Ilyenkor nagyon nem mindegy, hogy az ember hová, kihez megy haza.
„A párom, fiam, és a születési családom nagyon sokat segít, beindult nálunk a családi élet, és ez egy kicsit más szintre emeli a dolgokat. Néha egyszerűen csak lazulunk a kanapén, és nézünk valami idióta filmet, az is nagyon jó, mert akkor nem kell semmire gondolni. Meg a közös sport: még nem nevezném rendszeresnek, bár én már belengettem, hogy mehetnénk hetente. Tök meglepő volt, hogy az első edzésen szenvedtem, mint a kutya, de hogy ez nem ilyen ironikus „férfi szenvedés”, nem úgy szenvedtem, mintha náthás lennék, hanem tényleg úgy éreztem, hogy megdöglök ott helyben már a végére. De így két nap után rájöttem, hogy azért kurva jó volt, úgyhogy mondtam, hogy menjünk legközelebb is.
Lehet, hogy a rendszeres edzés, közös mozgás az is egy feszültség levezető töltőállomás lesz.”
Ami marad végül – fotókönyv
Az elmúlt évek munkáját Zsolt most egy fotókönyvben szeretné megörökíteni: úgy érzi, ezzel tartozik az embereknek, akikről a képek készülnek, és kapaszkodó lehet a nehéz időszakban válaszkeresőknek is.
„Azt gondolom, hogy egy kiállítás elég hamar elmúlik, van egy megnyitója, egy hétig, egy hónapig megvan, utána zárul és elfelejtődik. Egy sajtócikk megjelenik, van egy látogatottsága, van egy nézettsége, olvasottsága, eltelik pár nap, felülírják a további cikkek. Viszont engem úgy tanítottak a szüleim, hogy a könyv mindig érték marad.”
Az öt év alföldi munkáját próbálnám időtálló módon megörökíteni és továbbadni az utókor számára, illetve megtisztelni azokat, akikkel sikerült eddig együtt dolgoznom, és a bizalmunkban fogadtak, hogy megörökítem a történeteiket, az arcukat, a küzdelmeiket. Ahogy ők megtiszteltek engem azzal, hogy a bizalmukba fogadtak, én ebből szeretnék most visszaadni valamit ezzel a könyvvel. Így bízom a közösség erejében itt is, mert jelenleg a könyv kinyomtatására gyűjtöm a támogatásokat.”
Zsolt az emberi történeteken túl kordokumentumot is létrehoz ezzel: átfogó tanulmány az Alföldről, ami az alföldi életet és az alföldi környezetet ábrázolja. Pátosz nélkül.
A következő történetek
„Nagyon sok tervem van, először szeretném összegyűjteni a pénzt, hogy megjelenhessen a könyv. Aztán van egy másik hosszú távú sorozat is, amin dolgozom, az a déli határzárnál a szerb oldalon, illetve a magyar oldalon menekültek és a helyieknek a kapcsolatai, illetve lehetőségei, ez megint egy “nagyon vidám” téma. Azt sem fogom lezárni, még ott is szeretnék dolgozni.
Gondolkodtam azon, hogy klímaszorongókról készítsek portréfelvételeket, az is kapcsolódna a vízőrzős témához, és minél több helyre eljuttatni azokat az anyagokat, amiket készítek, hogy meg tudjam őket mutatni az embereknek, akik hasonló kihívásokkal küzdenek adott esetben.”
Bár Zsolt számos rangos díjat mondhat magáénak, nem tud kifejezetten egyet kiemelni közülük, és nem is ezeket az eredményeket tartja igazán fontosnak az életében:
„Olyan társadalmi témákon dolgozom, ami azt gondolom, hogy nem kap kellő hangsúlyt, és szélesebb körben fel kell hívni ezekre a problémákra vagy a lehetséges megoldásokra a figyelmet.
Én ezeknek örülök a legjobban. Amikor kapok valami értesítést arról, hogy valahol első lettem, vagy kiállítják a munkámat, akkor nekem az a fontos, hogy minél több emberhez el tudjon jutni az üzenet. Én elsősorban fotográfus vagyok: az a dolgom, hogy közelebb hozzam az emberekhez az embereket. A történetek, a képek által.”
A kiállítás sajnos már nem látható, de aki szeretné megnézni a képeket, az megteheti Zsolt könyvében, illetve őt és képeit hasonló kiállításokra, beszélgetésekre is érdemes elhívni!
https://www.ulule.com/what-remains—photobook/
(Az írás eredetileg a Zöld Ipar Magazin 2025 decemberi lapszámában jelent meg nyomtatásban.)
