2019-ben 53,6 millió tonna elektronikai hulladék termelődött világszerte, s ez a mennyiség kb. 2 százalékkal növekszik minden évben. Tavalyelőtt csak okostelefonból 1,43 milliárdot értékesítettek globálisan - és akkor hol vannak még a számok az eladott és leselejtezett számítógépekről, televíziókról és fejhallgatókról (a konzolokról és akkumulátorral működő egyéb készülékekről nem is beszélve)?
Az elektromos és elektronikus berendezések hulladékai (ismertebb és meglehetősen szerencsétlen angol betűszóval: a WEEE-szektor) a világ leggyorsabban növekvő hulladékárama.
2021-ben a globális technológiai vállalatok a becslések szerint 1,43 milliárd okostelefont, 341 millió számítógépet, 210 millió tévét és 548 millió pár fejhallgatót adtak el. És ebben a statisztikában még nem jelentek meg az évente vásárolt több millió konzolok, szexjátékok, elektromos robogók és egyéb akkumulátoros készülékek milliói, sőt, milliárdjai. A legtöbb ilyen eszközt nem is olyan könnyű statisztikailag felderíteni, hiszen a vásárlók jellemzően nem is dobják ki, helyette gyakorlatilag szinte az örökkévalóságig őrizgetik őket valamelyik konyhafiókban, vagy pincetárolóban. Ahogyan ezt a folyamatot az Egyesült Királyság legnagyobb használtcikk-kiskereskedelmi és -felújító szolgáltatásának vezetője találóan megfogalmazza: „A legnagyobb versenytársunk az apátia.”
Sokat mondó adat az is, hogy az elektronikai hulladéknak mindössze 17,4%-át hasznosítják újra a bolygón. További 7-20%-át exportálják valamely más országba, 8%-át pedig egyszerűen hulladéklerakókba és szemétégetőkbe viszik. A fennmaradó rész pedig mintha eltűnne a semmiben, nincs róla adatunk.
Pedig az elektronikai hulladék - már csak a súlyát tekintve is - a legértékesebb hulladékok egyike. Egy átlagos elektronikus berendezés kb. 60 elemet tartalmazhat, a felhasznált alapanyagok tekintetében pedig lehet benne a réztől és az alumíniumtól a ritkább fémekig, például a kobaltig és a tantálig egy sor típusú anyag, hiszen ezeket az alaplapoktól a giroszkópos érzékelőkig egy sor idevágó szerkezetben használják a gyártók.
Vegyünk például egy tipikus iPhone-t! A viszonylag korai okostelefonokban is 0,018 g aranyat, 0,34 g ezüstöt, 0,015 g palládiumot és egy apró rész platinát építenek be az egyes alkatrészekkel. Szorozzuk meg ezeket a mennyiségeket az eszközök puszta mennyiségével és elképesztő számot kapunk!
Az Egyesült Államokbeli Fresnoban, nem messze a Kaliforniai Nemzeti park területétől működik az USA egyik legnagyobb e-hulladék feldolgozója. Az Electronics Recyclers International (ERI) az ország legnagyobb ilyen vállalata, nyolc üzemében összesen 57 ezer tonna elekronikai hulladékot dolgoznak fel.
Az ERI-nél a négy legnagyobb anyagáram - a feldolgozott mennyiségek alapján - az acél, a műanyag, az alumínium és a sárgaréz. Az áramköri lapokat az LS Nikko-hoz, egy dél-koreai székhelyű fémgyártó óriáshoz küldik; az alumínium az amerikai Alcoa olvasztóóriás üzemeibe kerül.
Az ERI-nek fizetnek az ügyfelek az ártalmatlanításért, a szétszerelésért, valamint az adatok eltávolításáért és természetesen az újrahasznosításért is. A legtöbb partnert ilyenkor nem a pazarlás csökkentése motiválja, hanem a kiberbiztonság. A mai elektronikai eszközök 99 százalékban ugyanis úgy kerülnek tovább a feldolgozókhoz, hogy az eszközökön rajta vannak a korábbi felhasználó, vagy felhasználók sorának adatai. Ezen adatok törlése igen fontos kérdéskörré vált, mert az USA-ban szinte paranoiás méreteket öltött a félelem, miszerint Kína hozzájuthat az amerikai ipari titkokhoz. Az érintett USA-beli cégek ezért az újrahasznosításnál szívesebben látják azt a megoldást, hogy egy erre szakosodott vállalkozás egyszerűen letörli az adatokat, majd felaprítja a kiselejtezett számítógépeket és telefonokat.
Hogy ezt mennyire komolyan veszik a végek, arra példa volt az egyik techóriás: 2020-ban az Apple beperelt egy kanadai újrahasznosítót, mert állításuk szerint az általuk aprításra elküldött 500 000 eszköz egy részét a partnercég tovább értékesítette. A botrány kirobbanása rávilágított a valós gyakorlatra is: az, hogy a gyártók folyamatosan új termékeket semmisíttetnek meg. Elgondolkodtató, hogy a nagy luxus- és technológiai márkák inkább küldik zúzdába vadonatúj termékeiket, mintsem hogy leárazva szerényebb keresetű vásárlóknak adják el azokat, netán eladományozzák fejlődő országok polgárainak. Azzal érvelnek, hogy ha így tennének, az aláásná a márka renoméját és megnehezítené az új modellek eladhatóságát. Az "Égesd el vagy ásd el, azaz a pazarlás olcsóbb." gyakorlat sajnos mindeddig nem ment ki a divatból.
További hírek a kategóriából
