Nesze neked atomenergia: amerikai és japán kutatók hat évvel a katasztrofális fukusimai nukleáris baleset után is a reaktorból származó radioaktív szennyeződést mutattak ki a száz kilométerrel távolabb lévő tengerparton.
A hat éve, 2011-ben történt a fukusimai katasztrófa – illetve az azt kiváltó földrengés és cunami – után nyilvánvaló volt, hogy még évekig fogunk hallani arról, hogy milyen károkat okozhat egy biztonságosnak hitt nukleáris reaktor. Most azonban már azt is tisztán láthatjuk, hogy az atomerőműből származó szennyeződés olyan területeken is kimutatható, ahol a kutatók álmukban sem feltételezték volna. A baleset után nagy mennyiségű radioaktív anyag került a tengervízbe, ami az áramlatokkal a Csendes-óceán szinte minden pontjára eljutott. Mindenki arra számított, hogy ugyan a tengerfenéken még évtizedekig kimutatható lesz a szennyeződés – de legalább befedi az üledék és az emberek megússzák a kontaktust a mérgező anyaggal.
Ezért mindenkit meglepett, hogy a reaktorból származó, erősen radioaktív Cézium 137-et vizsgáló amerikai és japán kutatók mérései nem a közvetlenül az óceánban, hanem a tengerpart talajában jelezték a legerősebb koncentrátumot. Pontosabban nem a talajban, hanem a tengerpart mentén kialakuló sós tengervíz és szárazföldi talajvíz keverékéből kialakuló „brakkvízben”. Méghozzá olyan koncentrátumban, hogy még száz kilométerre a Fukusima Daiichi atomerőműtől is magasabb a sugárzó anyag szintje, mint közvetlenül a lerombolt reaktor melletti kikötőben. „Erre senki sem számított, csak magában a reaktorban magasabb a céziumkoncentráció, mint a brakkvízben” – mondta a kutatást vezető Virginie Sanial, az észak-amerikai Woods Hole Oceanographic Institution munkatársa.
A kutatók szerint a 2011-es katasztrófa után, heteken, hónapokon keresztül az óceáni hullámok a tengerpartra mosták a szennyező anyagot, ahol az a homokon elterülve végül a brakkvíz szintjéig szivárgott le és most lassan, de biztosan szennyezi mind a talajvizet, mind a tengervizet. Öröm az ürömben, hogy a brakkvízből sem a szárazföldi táplálékláncba, sem az ivóvízbe nem kerülhet radioaktív szennyezés. Ugyanakkor figyelmeztető jel is: a radioaktivitás olyan pontokon is megjelenhet és előre nem látható veszélyeket jelenthet, amiről álmodni sem mertünk.
Forrás: Klíma Blog | Kép: NewsWeek
A hat éve, 2011-ben történt a fukusimai katasztrófa – illetve az azt kiváltó földrengés és cunami – után nyilvánvaló volt, hogy még évekig fogunk hallani arról, hogy milyen károkat okozhat egy biztonságosnak hitt nukleáris reaktor. Most azonban már azt is tisztán láthatjuk, hogy az atomerőműből származó szennyeződés olyan területeken is kimutatható, ahol a kutatók álmukban sem feltételezték volna. A baleset után nagy mennyiségű radioaktív anyag került a tengervízbe, ami az áramlatokkal a Csendes-óceán szinte minden pontjára eljutott. Mindenki arra számított, hogy ugyan a tengerfenéken még évtizedekig kimutatható lesz a szennyeződés – de legalább befedi az üledék és az emberek megússzák a kontaktust a mérgező anyaggal.
Ezért mindenkit meglepett, hogy a reaktorból származó, erősen radioaktív Cézium 137-et vizsgáló amerikai és japán kutatók mérései nem a közvetlenül az óceánban, hanem a tengerpart talajában jelezték a legerősebb koncentrátumot. Pontosabban nem a talajban, hanem a tengerpart mentén kialakuló sós tengervíz és szárazföldi talajvíz keverékéből kialakuló „brakkvízben”. Méghozzá olyan koncentrátumban, hogy még száz kilométerre a Fukusima Daiichi atomerőműtől is magasabb a sugárzó anyag szintje, mint közvetlenül a lerombolt reaktor melletti kikötőben. „Erre senki sem számított, csak magában a reaktorban magasabb a céziumkoncentráció, mint a brakkvízben” – mondta a kutatást vezető Virginie Sanial, az észak-amerikai Woods Hole Oceanographic Institution munkatársa.
A kutatók szerint a 2011-es katasztrófa után, heteken, hónapokon keresztül az óceáni hullámok a tengerpartra mosták a szennyező anyagot, ahol az a homokon elterülve végül a brakkvíz szintjéig szivárgott le és most lassan, de biztosan szennyezi mind a talajvizet, mind a tengervizet. Öröm az ürömben, hogy a brakkvízből sem a szárazföldi táplálékláncba, sem az ivóvízbe nem kerülhet radioaktív szennyezés. Ugyanakkor figyelmeztető jel is: a radioaktivitás olyan pontokon is megjelenhet és előre nem látható veszélyeket jelenthet, amiről álmodni sem mertünk.