Az 1970-es évek óta nő a poliésztergyártás, s ezzel együtt a tengerekben és folyókba lerakódó műanyag mikrorost-mennyiség, amit aztán elfogyasztunk az ivóvizünkkel vagy éppen a tengeri sóval.
2004-ben jelent meg a Science szakfolyóiratban az első vizsgálati eredmény, amely a tudományos közélet tudatába bedobta a felismerést: a mikroplasztik felhalmozódott a tengeri élővilágban. A University of Plymouth kutatását Richard Thompson vezette, aki Anglia-szerte 20 tengeri partszakaszon vett mintákat a tengeri üledékből.
Thompson és kutatócsoportja összevetette ezeket az előző évtizedek adataival, s úgy találta, néhány évtizede folyamatosan nő a ruhákból eredő mikrorostok koncentrációja a természetben, s ennek kezdete egybeesik a poliészter és más szintetikus rostok gyártásának megugrásával, ami az 1970-es években kezdődött.
Thompson egyik tanítványa, Mark Anthony Browne nem szállt le a témáról, s továbbra is vesz mintákat a természetből. A szakember kiegészítette kutakodását azzal, hogy megnézte, egy poliészter alapú ruhából egy mosás után mennyi mikrorost kerül a vízbe, ami távozik a mosógépből.
Browne azt állította, egy polárdzseki 1900 ilyen műanyag mikrorostot enged ki magából, ám későbbi, mások által végzett tesztek ennél jóval nagyobb számokat emlegettek. A Santa Barbarában működő University of California legutóbbi kísérleténél 250 000 rostot számoltak össze.
Browne 2011-ben publikált vizsgálati eredményei szerint a szennyvizet folyókba eresztő pontoknál 250 százalékkal megugrik a víz mikrorost-tartalma a többi, véletlenszerűen kiválasztott helyekhez képest. (Leginkább polimereket talált a vízmintákban.)