A klímaszorongás egyik legszívszorítóbb következménye, hogy egyre több fiatal gondolkodik el azon, hogy érdemes-e ilyen kilátások mellett gyereket szülni, családot alapítani. Hiszen a legtöbb előrejelzés szerint a mai fiatalok gyerekeinek életét a természettel és az időjárással való, kilátástalannak tűnő küzdelem fogja meghatározni. Egy húszéves orvostanhallgató meséli el, mi mindent váltanak ki ezek a gondolatok egy egész generációból.
Feig Emma vagyok, 20 éves, elsőéves az orvosi egyetemen. 11 év múlva szakorvos leszek, de lehet, hogy akkor már késő lesz. El tudjátok képzelni, milyen érzés, hogy nem lehetek biztos abban, hogy lesz egy olyan jövőm, amiben családot tervezhetek és boldogan élhetek? Felfoghatatlan. De fiatal vagyok, nem adom, nem adhatom fel, és a cselekvés reményt szül. Nem fogom hagyni, hogy felemésszen a félelem, hiszek – hinnem kell – abban, hogy mi magunk vagyunk a döntéshozók.
Mindig is környezettudatos embernek vallottam magam. Szelektíven gyűjtöttük otthon a hulladékot, nem égettük fölöslegesen a villanyt, nem folytattuk fölöslegesen a csapot, nem dobtunk ki kaját. Mindezt nem azért, mert tudtuk, hogy nagy baj van, egyszerűen a szüleim így tanították. Aztán nemrég megtudtam, hogy baj van. Sokkal nagyobb baj, mint gondoltuk, és ennél egy ember sokkal többet tehet, és kell is tennie.
Jelek és jóslatok
Az első impulzusok a környezettudatosabb élet felé a közösségi médián keresztül jöttek. Láttam videókat szeméttel elárasztott tengerpartokról, folyókról. Szemetet evő madarakról. Teknősről, akinek az orrába szorult egy fémdarab. De láttam videókat olyan emberekről is, akiknek az egyévi szemete belefért egy befőttesüvegbe. Láttam, hogy külföldön megnyíltak az első csomagolásmentes boltok. Egy csomó ideig csak passzívan fogadtam be a sok inspiráló videót, szinte eszembe se jutott, hogy én is változtassak, nem is mindig értettem, hogy mi a baj, miért van baj.
Aztán apukám átküldött egy cikket, amiben egy fizikus írja le, hogy 2050-re eltűnhet az emberi civilizáció a Földről. Volt más dolgom, továbbgörgettem. Két nap múlva megkérdezte, elolvastam-e már, mert szerinte ez a 2050 baromi közel van. Ma is emlékszem, mennyire ideges lettem. Azt gondoltam, hogy én nem tudok tenni semmit, bármekkora is a baj, akkor meg minek dörgöli az orrom alá. Aztán persze elolvastam. És megrémültem.
Hivatalos jelentések
2018 októberében jött ki az IPCC jelentés, ami sok embert felébresztett, engem is. Az IPCC az ENSZ kormányközi testülete, ami bizonyos időközönként összefoglalja az addig megjelent, klímaváltozással kapcsolatos kutatások eredményét, és jelentést készít belőlük. A legutóbbi jelentés arról szól, hogy 12 évünk van, hogy csökkentsük a károsanyag-kibocsájtásunkat, az átlagos hőmérsékletemelkedést pedig az iparosodás kezdetéhez képest 1,5 fok alatt kell tartanunk, hogy elkerüljük a katasztrófát.
De milyen katasztrófát? Dióhéjban az a lényeg, hogy a károsanyag-kibocsájtás miatt melegszik az éghajlat. A sarki jég olvad, emelkedik a tengerszint, a fagyott területekből kiszabadul a metán, ami 23-szor jobban üvegházhatású, mint a szén-dioxid – azaz ez egy ördögi kör, amiben az eddigi felmelegedés további melegedést indukál. Fajok halnak ki, másutt addig idegen fajok és betegségek jelennek meg, szaporodnak a szélsőséges időjárási jelenségek, extrém hideget extrém meleg követ átmenet nélkül, aztán jöhet egy kis árvíz, majd szárazság. Nem lesz elég enni- és innivaló. Az élhetetlenné váló területekről elindult a klímamigráció, miközben úgy tűnik, hogy az emberiség sajnos még mindig nehezen birkózik meg idegen kultúrák együttélésével, sokan háborúktól tartanak.
Ahogy egyre többet gondolkoztam ezen, egyre nagyobb tehetetlenséget és szorongást éreztem. Ez is egy ördögi kör volt: görgettem a Facebookot, jöttek az egyre nyomasztóbb klímás hírek, én meg egyre rosszabbul lettem.
Szorongásból cselekvés
Aztán rájöttem, hogy ettől senkinek nem lesz jobb, és a szorongást szép lassan cselekvéssé formáltam. Volt nekem ehhez egy családom, akikkel együtt elkezdtünk változtatni az életmódunkon. Egyre kevesebb szemetet termeltünk, egyre kevesebbet fogyasztottunk, egyre kevesebbet jártunk autóval, egyre kevesebb húst ettünk stb. Igen, nagyon szerencsés vagyok, hogy ezt az átalakulást nem egyedül kellett véghezvinnem, mert ismerek olyanokat, akik erős ellenszélben próbálnak változtatni: hiszen sokan még nem ismerték fel, hogy cselekedni kell és érdemes.
De tényleg érdemes?
(A teljes írást viszont tényleg érdemes elolvasni itt.)
További hírek a kategóriából
