A ZIP magazin idei számaiban négyrészes PR „másként” rovatot indítunk, amelyben Puzsér Róbertnek a fenntarthatósághoz, civilizációs válsághoz, valódi változáshoz kapcsolódó gondolatait, rövid publicisztikáit közöljük. Csak annyit ígérhetünk, hogy nem csinálunk fenntarthatatlan rendszereknek PR-t.
Az emberiség tehetetlenül sodródik a globális összeomlás felé. A világgazdaság a maga feltartóztathatatlan terjeszkedésének externáliáit a neki kiszolgáltatott társadalmakra terheli: a hulladék újrahasznosítása többe kerül, mint annak mérgező szétszórása vagy élővízbe csorgatása, úgyhogy a részvénytársaságok lobbistáik révén biztosítják, hogy az őket sújtó büntetés ne haladja meg az újrahasznosítás költségeit, s így a környezetszennyezés a cég működésének tervezett része, a büntetés pedig költségvetésbe kalkulált tétel legyen. Csakhogy az emberiséget fenyegető krízis súlyosabb: nem a szennyezés, hanem a növekedés képezi – ha minden grammnyi hulladék újra lenne hasznosítva, és így a környezetszennyezés problémája egyszer s mindenkorra megoldódna, a civilizáció összeomlását akkor se lehetne elkerülni, mert a krízis tényleges forrása a tőke globális burjánzásának fenntarthatatlansága. A kapitalizmus rohamosan éli fel a bolygó erőforrásait, újak pedig ebben az ütemben nem keletkeznek: amíg a tőke növekedése mértéktelen, addig a bolygó zárt rendszer, amelynek készletei végesek. Amint a nyugati civilizáció a globalizáció képében körbeért a bolygón, a kapitalizmus fékezhetetlensége egyetlen összefüggő válsággá terebélyesedett.
Az állam beavatkozására, a piac átfogó szabályozására, a fenntarthatóság kikényszerítésére nincs remény: a kormányok tisztviselői mára a cégek zsebében vannak. Az állampolgárok nem bírták állni a fizetési versenyt a részvénytársaságok lobbistáival, így a huszonegyedik századra a népszuverenitást a cégszuverenitás váltotta fel: a nagyvállalatok a választóknál sokkal vastagabb borítékokat csúsztatnak a miniszterek és államtitkárok, képviselők és polgármesterek zsebébe, s az ezekért járó szolgáltatásokat sokkal magasabb színvonalon hajtják be, így az államok ma már nem a társadalmaknak, hanem a társaságoknak felelnek.
Nincs emberi akarat vagy jó szándék, amely az emberiséget a kárhozat útján visszafordíthatná. Ha egy cég menedzsmentje egyik napról a másikra úgy döntene, hogy megostromolja a fenntarthatóságot, azzal a piacon olyan fokú hátrányba hozná magát a növekedés szellemében működő versenytársaival szemben, hogy a részvényesek néhány hónap múltán leváltanák. Ha egy cég részvényesei döntenének a fenntartható működés mellett, amelyet a menedzsment végre is hajtana, úgy a részvények értéke zuhanna be oly mértékben, hogy a cég kihullana a piaci versenyből: a részvényesek a saját tőkéjüket vesztegetnék el, a teljes összeomlást pedig a rivális cégek előznék meg, és pár éven belül tényleges értékük töredékéért vásárolnák fel egykori versenytársuk gyártósorait.
A válság oly mértékig strukturális és annyira mélyreható, hogy ha meg lehetne nevezni azt a százezer vagy százmillió személyt, aki a világvége fenyegetéséért leginkább felelős, és azokat varázsütésre másik százezer vagy százmillió, tetszőlegesen kiválasztott személyre lehetne leváltani, a folyamat akkor is megállíthatatlanul zajlana tovább a végzetes kimenetel felé. Az ember azért konstruálta a céget, ezt a fiktív jogi személyt, mert lelkiismeretes lény, így gátlásokkal küzd a tőkenövekmény kikényszerítésére vonatkozóan – a cégnek azonban nincsenek gátlásai: a cég egy növekedésre konstruált szerkezet. Miután az embert a cég, a bolygót meg a tőzsde vezérli és áldozza fel a korlátlan növekedés oltárán, az ember se több már, mint termelési és fogyasztási funkció, a bolygó se több már, mint nyersanyag-felhasználási és növekedési erőforrás. Cél és eszköz szerepe megfordult: nem az ember működteti a céget, hanem a cég az embert, nem a gazdaság szolgálja az államot, hanem az állam a gazdaságot, nem az egyén diktálja a növekedés szellemét, hanem a növekedés diktálja az egyén szellemét.
A folyamat egyféleképp érhet véget: mivel nincs emberi erő, amely a gazdaság növekedését megállíthatná, a civilizáció globális összeomlása állítja majd meg. A romokon létesülő következő civilizációnak új morális alapokon kell elkezdenie a felépülést: az élő környezethez és a mérték tiszteletéhez fűződő viszony erkölcsi tartalmat kell, hogy nyerjen. A jövő civilizációjának tagjai nem gondolhatnak úgy magukra, mint a teremtés végső céljaira, és nem állíthatnak fiktív személyeket a maguk helyére, hogy bélpoklosságuk felelősségét azokra hárítsák – a jelen civilizáció végzetének tanulsága a következő civilizáció kiindulópontja kell, hogy legyen: a fenntarthatóságnak már a kezdet kezdetétől a kultúra fundamentumát kell képeznie. Akármilyen innovációkat termelnek majd ki a jövő civilizációjának nemzedékei, azok egy-egy tégla lesznek, amelyeknek a fenntarthatóság betonalapján kell nyugodniuk ahhoz, hogy új kor nyílhasson az emberiség történetében.
(Az írás eredetileg a Zöld Ipar Magazin 2023. júniusi számában jelent meg nyomtatásban.)
