Az utóbbi hetekben több képes beszámoló is született a hazai, sok esetben védettséggel is rendelkező erdők fakitermelési gyakorlatáról – nem pozitív előjellel. Az erdőgazdálkodásnak nevezett folyamat során még olyan is előfordult, hogy a fészkén tojásain kotló rétisas fáját vágták körbe teljesen, de a nagy zajjal járó kitermelés miatt a madár végül mégis magára hagyta a fészkét. A zöldszervezetek között a WWF Magyarország is aggodalmát fejezte ki, honlapján több cikket is megjelentetett márciusban a tarra vágások témakörében.
Mint a WWF oldalán dr. Gálhidy László írja, az idei február zajosan indult az erdőkben. Kijött az Átlátszó Füstbement erdők című videója, amit pár napra rá a WWF Magyarország bükki sajtókirándulása követett, több országos működésű zöld civil szervezet részvételével. Mindeközben rövid részek jelentek meg Szendőfi Balázs Kufárok a templomban című filmjéből, ami már a bemutatója előtt botrányokat kavar az erdész körökben. Azóta elszabadultak az indulatok a közösségi médiában – ki átkokat szór az erdészekre, ki a védelmébe veszi őket. Mi egyiket sem tennénk, hanem a sajtókirándulás kezdeményezőiként a véleményünket mondjuk el. Pontosan mi ellen tiltakozunk, és mit volna szükséges újragondolni – szerintünk? Milyennek látszik az erdészek szerepe, túl a közhelyeken? Kinek kellene kezelni a nemzeti parkok erdeit?
Elég a tarvágásokból!
A háromszavas felkiáltójeles mondattal sokak véleményét össze lehet foglalni a hazai erdők jelen helyzetével kapcsolatban. Van, aki fotókkal, helynevekkel támasztja alá az üzenetét, és erős jelzőktől sem tartózkodik. A kommentelő erdészek szintén nem maradnak adósak – a sok évtizedes reflexeket követve felhergelt közvéleményről és hozzá nem értésről írnak, sorolva az ágazat rég- és közelmúltbeli érdemeit. (Korántsem mindenki – tegyük hozzá –, akad erdész hozzászóló, aki a szembenézésre és társadalmi párbeszédre buzdít.) A viták nem mentesek a szokásos végletektől – egyik szélen a bárhol látott fakivágás sérelmes megítélése, másikon a „tűzifa nélkül megfagyunk” narratíva. További hozzászólók a probléma komplexitását, szakmaiságát hangoztatják, hitelteleníteni próbálva a „leegyszerűsítő” álláspontokat. Az erdők országos helyzete valóban komplex értékelést és megoldásokat kíván, de ennek azért vannak egyszerűen megragadható elemei is. Például, hogy a védett természeti területeket nem azért hoztuk létre, hogy ott továbbra is drasztikus módszerekkel fát termeljünk.
Amire mi, zöld civilek felhívjuk minden érintett döntéshozó figyelmét – a fentieket szabatosabban megfogalmazva –, az a következő: védett természeti területek őshonos fafajú erdeiben – tölgyesekben, bükkösökben –, különösen a nemzeti parkokban, nem elfogadható a vágásos üzemmódú, faanyagtermelő erdőgazdálkodás további fenntartása.
Hogy miért? Mert a faanyagtermelésnek ez a módja lerontja a tájképet, a termőhelyet, az erdőklímát, és az ökoszisztémát alkotó növény- és állatfajok nagy részének felszámolja az élőhelyét. Időről időre, és szinte a teljes területet előbb-utóbb érintve. A természettudományok kutatói már évtizedek óta állítják, hogy a tar- és végvágások az élőhelyek degradációját okozzák. Vagyis amit az erdős tájakon látunk, az nem csak az „érzékeny lelkű városi turista” szemét bántja, hanem tényleg árt az ökoszisztémának. Védett területeken kívül is fontos lenne tehát előre lépni a természetközeli módszerek – pl. örökerdő üzemmód – felé; erre ezúttal nem térnénk ki bővebben.
A nemzeti parkokat viszont pontosan azért hoztuk létre az elmúlt fél évszázadban, hogy ott mentesítsük a természetet a nyilvánvaló káros emberi hatások alól. Aki túrázni indul a Bükkben, a Balaton-felvidéken, az Őrségben, netán Gemencben, az nem a levágott erdők látványával, sártengerrel, vadvédelmi kerítésekkel, nehéz erdészeti gépek használta dózerutakkal kíván találkozni, hanem a többé-kevésbé háborítatlan természettel. Ahogyan az egy nemzeti parkban – vagyis az ország csekély kiterjedésű, de ennek a célnak szentelt helyszínén – elvárható.
További figyelemreméltó tény, hogy a védett területeken végrehajtott vágásokra nagyrészt amúgy sem lenne szüksége a társadalomnak. Nézzük a számokat! Az ország erdeiből és különféle faállományaiból kitermelt faanyag több mint fele elégetésre kerül. A tűzifa 60%-a magasabb természetességű állományokból, köztük védett és Natura 2000 területen álló erdőkből kerül ki – aminek oka, hogy a természetesen növekvő, görbe, odvas stb. faanyag kevésbé jó ipari célokra.
A költségesen és sok károkozással kitermelt faanyag jelentős részét pedig lényegében elpazaroljuk a biomassza-tüzelésre átállított erőművekben, hogy azzal az elektromos áram alig 3%-át előállíthassuk.
Vagyis csekély mértékben kellene visszafognunk a pazarlást ahhoz, hogy búcsút mondjunk a nemzeti parkok erdőterületein a vég- és tarvágásoknak. Egy szemernyi jószándék és döntéshozói akarat elegendő lenne ahhoz, hogy fordítsunk a természeti területek sorsán.
Összefoglalva: miközben az érzelmek mindkét oldalt – a fák iránt rendkívül aggódókat és az erdészeket egyaránt – a szélsőséges vélemények felé sodorják, mi csupán annyit javasolnánk, hogy a védett természeti területekről vonuljon ki a faanyagtermelés leginkább idejétmúlt és legkártékonyabb gyakorlata, a vágásos üzemmód. Még csak itt sem mindenhonnan.
A szakember a továbbiakban a végvágás vs. nemvágás témakörben is kifejti véleményét, olvassák el a WWF-en megjelent írás további részében!
Ugyanerről a témáról, a biomassza termelés „zöld oldaláról” beszélgetett a Válasz Online Zöld Válasz című podcastjében Litkay Gergely humorista Szajkó Gabriellával, a Regionális Energiagazdasági Kutatóiközpont (REKK) tudományos munkatársával, az energiapiacok és a dekarbonizációs stratégiák kutatójával, valamint Harmat Ádámmal, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértőjével, a podcastet ITT lehet meghallgatni.
