A Zöld Ipar Magazin 6 részes rovatot indít, közöl idén „A nagy világon e kívül…” címmel. A cikksorozat szerzője Lányi András, hazánk megkerülhetetlen humán-zöld gondolkodója. Lányi András a manapság divatos posztapokaliptikus víziók, valamint a klímatagadók ellen érvel majd cikkeiben, felróva nekik, hogy mindkét irányzat felment a cselekvés alól.
- rész: Fenntartható-e a fejlődés?
Fejlődés-e, amit fenn akarunk tartani? – talán mégis ezt kellene tisztáznunk előbb.
A természeti források túlterhelésével, illetve kimerülésével kapcsolatos, úgynevezett ökológiai válságot félrevezető önmagában szemlélni.
A természetben és a társadalomban végbemenő nagy változások egymással szoros összefüggést mutatnak. A Föld eltartó képességét meghaladó népességnövekedés (négyszer annyian lettünk száz év alatt), a digitális, mega-, nano- és géntechnológia már-már követhetetlen és kontrollálhatatlan új fejleményei, az információ, a vagyon és a fegyverek példátlan tömegének összpontosulása a globális cégbirodalmak és nagyhatalmak vezetőinek kezében, újabb és újabb háborús tűzfészkek kialakulása,eddig ismeretlen járványok gyors terjedése, a szegény országokból a gazdagok felé irányuló, a Nagy Népvándorlásnál nagyságrendekkel nagyobb népvándorlás és általában a tűrhetetlen nyomorban élő embermilliók és az értelmetlenül gazdag kevesek közti távolság növekedése mind arra utalnak, hogy a későmodern ipari civilizáció súlyos válságba került. A természet pusztulása nem oka, hanem következménye ennek.
A termelő kapacitások és az elosztható javak mennyiségének szüntelen növekedésére alapított társadalmi rend a második ezredforduló táján megkerülhetetlen természeti korlátokba ütközött, erről szól a brutális éghajlatváltozás, az erdő- és talajpusztulás, az élőhelyek és élő fajok eltűnése, a bolygót elborító hulladékhegyek. A szárazföldi gerinces állatok össz-testtömegének kb. 95%-át már ma is az ember és az ő haszonállatai adják.
Az ökoszisztéma összeomlott. Nem valamikor a jövőben esedékes az összeomlása: a jelenben zajlik. A folyamat persze emberi léptékkel mérve lassú, évszázadokig eltart, sőt, tovább is. Számunkra és utódaink számára azt jelenti, hogy a természet nélkülözhetetlen szolgáltatásai egyre kevésbé, egyre szegényesebben állnak majd rendelkezésre. Ezeket pedig egy ponton túl nem képes pótolni az emberi találékonyság, a tudomány fejlődése; ilyesmiről csak merész fantáziájú sci-fi szerzők álmodoznak.
Ha úgy találjuk, hogy a sok vészjelzés közepette mi mégis meglehetős nyugalomban élünk és olyan jómódban, amit bátran megirigyelhetnének az előttünk járt nemzedékek, akkor ne feledjük, hogy minden évben a bolygó erőforrásainak és nyelő kapacitásának közel másfélszeresét használjuk el, és ezt nem tehetjük másként, mint a jövő nemzedékek rovására. Gyermekeink, unokáink, távoli leszármazottaink életlehetőségeit korlátozzuk visszafordíthatatlan módon. Ahogy Ernst F. Schumacher írta A kicsi szép című könyvében: hamis kettőskönyvelést folytatunk, jövedelemként könyveljük el azt a veszteséget, amit a „cég” tőkeállományának okozunk, gyakorlatilag feléljük természeti és kulturális örökségünket.
A tudósok, környezetvédő mozgalmak, felelősen gondolkodó emberek vészjelzései azonban sokáig süket fülekre találtak. Valljuk be, nem szívesen szembesülünk olyan hírekkel, amelyek arról tudósítanak, hogy búcsút kell mondanunk életünk megszokott, biztonságosnak vélt kereteinek. Ironikus módon, az utolsó évtizedben az általános szkepszis általános pánikba csapott át: manapság hatalmas népszerűségnek örvendenek az összeomláskutatók és a mélyalkalmazkodás prófétái, akik az elkerülhetetlen katasztrófa elviselésére kívánnak felkészíteni. A klímatagadók és a posztapokaliptikus víziók népszerűségének közös titka szerintem egyszerűen az, hogy mindkét irányzat felment a cselekvés alól: nincs min változtatni, vagy nem lehet rajta változtatni.
Ebben a cikksorozatban e két kényelmes, de kártékony álláspont ellenében érvelek majd. Meggyőződésem, hogy gyökeres változásoknak nézünk elébe a kultúra, a gazdaság, a politika és a technika terén egyaránt, és ezek éreztetni fogják a hatásukat a mindennapjainkra ugyanúgy, mint a társadalom rendjére. Egy civilizációs korszak vége azonban nem a világ vége. Igaz, a jó életet többé nem téveszthetjük össze a javak tömeges előállításával és elfogyasztásával töltött élettel. Olyan nagy baj ez?
Az igazi veszélyt, túl az átlagember önzésén és lustaságán, inkább a merev, a változásnak ellenálló intézményekben, hatalmi és érdekviszonyokban látom. A megoldást pedig az érintettek felelős részvételén, közös mérlegelésen alapuló döntéshozatalban. Valóságos, érzékelhető veszélyekkel szemben ugyanis az életképes közösségek fel szokták ismerni a védekezés módját. Az életképtelenek és a késlekedők pedig eltűnnek, másoknak adják át a helyüket.
Ha nem előre tekintünk, hanem magunk köré, ott csupa olyasmivel találkozunk, amin ha akarunk, módunkban áll változtatni. Ki tiltja, hogy a vizeinkkel takarékosan bánjunk, hogy energiaigényünk túlnyomó részét megújuló forrásokból elégítsük ki, hogy erdeinket ne hőerőművekben égessük el, hogy kevesebb húst, több zöldséget – gyümölcsöt együnk, hogy legszebb tájainkat ne engedjük elépíteni, városainkat ne változtassuk betonsivataggá, a hulladékunkat újrahasznosítsuk és a többi és a többi? Ha mindezt mégsem tesszük, magunkra vessünk.
Akadnak persze olyan változások, amelyek befolyásolása egy kisebb közösségnek nem áll hatalmában, de még egy országnak sem. Az Alföld sivatagosodása, a klímaváltozással járó hőség és aszály, egyes nyersanyagforrások kimerülése ezek közé tartozik. A védekezés és alkalmazkodás módozatairól azonban ezekben az esetekben is a helyi társadalom képes vagy nem képes gondoskodni.
Nyakunkon a környezeti katasztrófa – ez egyben azt is jelenti, hogy itt van, a kezünk ügyében. Tegyünk ellene, tegyünk meg mindent, amire képesek vagyunk és azután siránkozzunk; ebben a szellemben neveljük a gyermekeinket is, akik minden bizonnyal sokkal találékonyabbak lesznek, mint mi, mert ők már a gyorsan változó új életkörülmények közé születnek. És ne valamiféle rettenetes, de szükségszerű önkorlátozásról beszéljünk nekik, amivel végleg elvesszük a kedvüket az egésztől! Egyre többen vannak közöttünk, akik nem korlátozásként, hanem felszabadulásként élik meg egy új életforma felfedezését, amely sokkal kevésbé függ a technológiai szolgáltatásoktól, személytelen apparátusoktól, globális piacoktól, bonyolult informatikai rendszerektől. Ha néhány megszokott kényelmi szolgáltatásról le is kell mondanunk, gondoljunk arra, hogy ezek kivétel nélkül az utolsó száz esztendőben terjedtek el, azelőtt a világ jól megvolt nélkülük.
Nem mintha a zöldek elleneznék a technika fejlődését: éppen ellenkezőleg! Arról van szó, hogy egyes elavult technológiákat újakkal szeretnének felváltani, amelyek kisebb terhet jelentenek a környezetre. Rendszerint a kíméletes, kisebb léptékű, a környezeti adottságokhoz rugalmasan alkalmazkodó technológiákat pártolják, amelyek jobban illeszkednek a természeti rendszerek körkörös működéséhez. Azok persze, akiknek jövedelme, szakmai presztízse a hagyományos technológiákhoz fűződik, érthető módon ellenzik a küszöbön álló fordulatot, de hát ez mindig így szokott történni. És az is igaz, hogy minden innováció többletköltséggel jár, ezért a gazdasági számítások rövidtávon mindig a maradiakat igazolják. Hosszabb távon azonban rendszerint azok járnak jól, még a szó szorosan üzleti értelemben is, akik időben váltanak, és ezzel előnyökre tesznek szert versenytársaikkal szemben.
Azonban ne tévesszük össze az üzletet a gazdasággal! Az úgynevezett ökológiai közgazdaságtannak, azt hiszem, ez a legfontosabb üzenete. A gazdálkodás eredeti értelme a sikeres, azaz nyereséges üzletmenetnél jóval szélesebb: arról szól, hogy egy emberközösség, város vagy ország hogyan gondoskodik a megélhetéséről. Világos, hogy a kettő nem ugyanaz. A vállalkozó nyereségének forrása ugyanúgy lehet a jó minőség, magas szintű szakértelem, az erőforrások takarékos, hatékony használata, mint a természetnek vagy a közösségnek okozott kár, minőségrontás, átverés, kizsákmányolás, rablógazdálkodás. Ne a piaci verseny törvényeit okoljuk ezért! A méltányos bánásmódot számon kérni (a természettel, a társadalommal, üzleti partnereinkkel szemben), ez inkább a társadalom intézményeinek a dolga, amelyeken keresztül a közösség érvényesíteni képes – ha ugyan képes – az érdekeit. Hogy a vállalkozó ne háríthassa át másokra (azaz ne externalizálhassa) a költségeit. De hiszen ezt a nyájas olvasó nálam jobban tudja, minek magyarázzam?
A gazdaság zöldítése mellett és ellen szóló érvekre azonban legközelebb szeretnék visszatérni. Nagy segítséget jelentene ehhez, ha kedves olvasóim megtisztelnének a véleményükkel, esetleg kérdéseikkel, melyeket e-mailen küldhetnek a szerkesztőség címére: [email protected], illetve: [email protected].
Lányi András író, filozófus. A Védegylet és az Élőlánc Magyarországért, valamint az ELTE Humánökológia Mesterszak alapítója. Habilitált egyetemi docens. Újabb kötetei: Bevezetés az ökofilozófiába – kezdő halódóknak, L’Harmattan 2020. Karátson Gábor, Kortárs 2021. The Philosophy of Eco-Politics, L’Harmattan 2022. Menekülés a győztesek táborából, Magyar Hang 2023. Búcsú a tizenkilencedik századtól, L’Harmattan 2024.
(Az írás a Zöld Ipar Magazin 2025. februári lapszámában jelent meg eredetiben, nyomtatásban. A sorozat következő írása a ZIP Magazin print megjelenésében 2025. április közepén, a ZIP weboldalán április hónap harmadik hetében lesz elérhető.)
További hírek a kategóriából
