Livo László írása
A gyors és rövid válasz: természetesen, de csak általában igen. Hogyhogy „általában”, hiszen kiváló pénzügyileg és jogilag szilárddá alapozott szerződést kötöttünk az eladóval sőt a szállítókkal is!? Talán ebben a kérdésben is érvényesül az idősebb Bush, volt USA elnök Máltán 1989-ben elhangzott nyilatkozata, mely szabad fordításban a meghatározatlan, ám jelentős mennyiségű import energia geopolitikai veszélyeiről is szól. A szerződés hosszú idejű és az ár ezért is kedvező. A szállítási útvonalon köztes érintettek vannak, akik a szerződésük betartásában csupán a kötés idején maradéktalanul érdekeltek. S ha a geopolitikai helyzetük vagy érdekük változik, azonnal életbe lép G. W. Bush mondása.
A lényeg: mennyire fontos folyamatosan megkapni az import árut? Mint láthatjuk amit megvettünk s talán már ki is fizettük, bizony nem minden esetben a miénk. Főként, ha nap mint nap szükségünk van rá. A világ gyors és jelentős változása azonnal felül írhatja a hosszú ideje hibamentesen működő szerződést is…
A sajátunk tehát csupán az, ami államhatáraink között elterülő földünkön terem, ásványkincsként alatta van, területén építettünk s így tovább. Mindez hazánk számára termel hozzáadott értéket. Amennyiben felhasználjuk. A 2. világháború végéig így gyakorolta mindenki. Közép-Európa országai egy kicsit tovább is.
Azonban a 80 esztendős európai béke során a világkereskedelem szélesedése a biztonság érzetünket is örökölhetővé tette.
A piac „kényszerű” törvényei sokak számára megszeghetetlennek tűnhetnek még napjainkban is. A piac csupán egy emberi találmány, míg a biológiai és fizikai emberi szükségleteink kielégítése időközben társadalmi feladattá vált. A társadalom érdeke pedig azonos az őt alkotó egyénekével: a napi túlélés biztonságos békében. S ez utóbbi az, mely napjainkra igencsak törékennyé vált.
Lehetőséget kell adni tehát saját kincseinknek hogy segítségünkre legyenek szuverenitásunk megalapozásában és folyamatos biztosításában. Import energiahordozó- és egyéb ásványkincs igényünk nem volt mindig 60% feletti, mint ma. Az 1980-as évek közepétől azonban egyre gyorsulva növekszik. Talán a szuverén országgá válás, majd az Európai Unióhoz való csatlakozás, a fogyasztói társadalom könnyed kialakulása tett bennünket is gyanútlanná az egyre fokozódó nehézségekkel szemben? Nem hittük el, hogy a tömegkommunikáció és a pillanat szerű információ csere lenyűgöző fejlődése és gyors tér nyerése mind a 8,5 milliárd földlakó vágyait abba az irányba tereli, amit a Nyugat országai már elértek? Sőt, gyorsan meg is akarják haladni…
Mindenütt a növekedés fokozásának vágya és a pénzügyi boldogulás gyors elérése vette át a vezető szerepet. Egymás tisztelete és a segítőkész együttműködés helyett. S most a világ villámszerűen alakul át. Új ország közösségek szerveződnek. Ám addig míg mindez le nem zárul, minden társadalom saját magára, saját ásványkincseire, elért technikai tudására és technológiai eredményeire támaszkodhat. S ezért reményt keltő, hogy már nálunk Magyarországon is kezd pislákolni a fény a göröngyös és szűk „zöld” alagútban.
Nagy szerencse, hogy a mai és a holnapi technológiai eszközökhöz szükséges „kritikus elemek” közül sok-sok ismert készletünk van. Érdemes tehát új technikával gyors kutatást végezni nemcsak a mélyben, hanem a piacon is…
Kőolajunkkal és földgázunkkal ezt már 2014 óta egyre nagyobb sikerrel tesszük. Ideje letennünk a voksot első sorban lignitünk, szeneink, uránunk és vízi energiánk mellé. Ez utóbbi a „feleslegesen termelt” és most jobb esetben fillérekért exportálható napvillanyunk tárolását sokkal hatásosabban, olcsóbban és hosszabb, akár 100 esztendős időtávon oldhatná meg, mint a nagyfeszültségű akkumulátor.
A lignit villanyt újra fel kell fedeznünk. Azért is, mert egy 500 MW-os blokk jóval olcsóbb és gyorsabban felépíthető, mint a CCGT import földgáz erőmű. Ja, és a széndioxid! Ő az élelmiszer termelőnk, nemde? És ezért a „zöld” alagút vége zöld búzamezőre nyílik majd.
(Részletek a www.energiaakadémia.lapunk.hu, www.asvanykincs.hu honlapokon.)
