A globális építőipar minden évben nagyjából 11–13 milliárd tonna hulladékot termel. Ez a törmelék egyben egy komplett CO2-bomba is, ugyanis már egyetlen épület lebontása is hatalmas mennyiségű CO2-t szabadít fel, és ennek az anyagnak a hulladéklerakókba küldése elpazarolja a benne rejlő digitális, fizikai és gazdasági értéket, írja a Parametric Architecture blog. Ám jó megoldásokat is bemutat.
A világ különböző régiói nagyon eltérően kezelik ezt a válságot, az építési-bontási hulladék kezelését és ártalmatlanítását. Az Európai Unió ezt a hulladéktípust a körforgásos gazdaság egyik sarokkövévé tette, magas hasznosítási arányt előrírva, valamint a már erre irányuló előzetes tervezést szorgalmazva. Japán jó példa erre, sőt, világelső a technológiai innovációban: a szigetország legtöbb új építkezésében a betont adalékanyaggá, az acélt pedig betonacéllá alakítják át, közel tökéletes hatékonysággal.
De mi a helyzet például a hatalmas piacot jelentő Egyesült Államokban? Nos, itt piacvezérelt megoldásokra és helyi rendeletekre támaszkodnak: egyes városok kivitelezéseinél egyszerűen ledarálják a bontási törmeléket, míg más régiókban és államokban továbbra is hulladéklerakókban helyezik el a bontási hulladék nagy részét. Eközben Kína és számos feltörekvő gazdaság csak most kezdi kiépíteni az újrahasznosítási infrastruktúrát, így a legtöbb hulladékot egyelőre lerakókba deponálják vagy elégetik.
Nézzük, mely gyakorlatok működnek, s melyek nem. Mit tanulhat a globális építőipar a jelenlegi példákból?
Először is: milyen hulladékok tartoznak ide? Az építési és bontási hulladékok közé soroljuk a betont, a téglát és az acélt, a fát, a gipszkartont, az üveget és a különböző szigeteléseket. Amikor egy épületet lebontanak, mindezen alapanyagok nagy része törmelékké válik – az új épületek létrehozásánál pedig ezek csomagolásából keletkezik szemét.
Jelenleg is a „vétel, gyártás, ártalmatlanítás” lineáris modellje uralja a világ építőiparának nagy részét.
A környezeti költségek ugyancsak megdöbbentőek. Az építési és bontási hulladék számos országban gyorsabban tölti meg a hulladéklerakókat, mint bármely más hulladékáram. Az acél, a beton és a fa, a gyártásukból származó „beágyazott” CO2-tőt tartalmaznak, és amikor hulladéklerakókba kerülnek, ez kárba vész. Mindeközben az ipar újabb elsődleges nyersanyagokat nyer ki, vagy állít elő azért, hogy pótolják az elmaradt újrahasznosítás miatt hiányzó alapanyagokat. Tény, hogy rengeteg értékes anyagot dobnak ki ahelyett, hogy eladnák vagy újrahasznosítanák azokat.
Egy eus-s jelentés szerint az építési és bontási hulladék az összes uniós hulladék körülbelül 35%-át teszi ki, így az egyik legjelentősebb hulladékáram. 2016-ban az EU építési és bontási hulladékának (C&B) hasznosítási aránya körülbelül 89% volt, ami jelentősen meghaladja a Hulladék Keretirányelv által kitűzött 70%-os célt, bár a teljesítmény tagállamonként jelentősen eltér: Hollandia és Németország közel 100%-ot, míg Románia és Bulgária 24% -t teljesített.
A Közösség a legagresszívabb jogalkotási megközelítést alkalmazta az építési és bontási hulladékkal kapcsolatban: a Hulladék Keretirányelv például előírja, hogy a nem veszélyes építési és bontási hulladék legalább 70%-át súly szerint újra kell hasznosítani 2025 végére – egyébként ezt a célt a legtöbb tagállam már elérte vagy túl is szárnyalta. Az Európai Zöld Megállapodás célja, hogy az EU 2050-re klímasemlegessé váljon, s ebben kiemelt hangsúly esik az építőiparra. A Körforgásos Gazdasági Cselekvési Terv az újrafelhasznált anyagok alkamazását, a moduláris építést és a meglévő épületek adaptív újrafelhasználását ösztönzi.
Az EU ezen kívül olyan anyagútlevelek bevezetését szorgalmazza (pl. digitális nyilvántartások), amelyek nyomon követik az épület minden alkotóelemét és tanúsítják, hogy az egyes felhasznált anyagok honnan származnak, az egyes szerkezeti elemek miből készült, és hogyan lehet újrahasznosítani azokat, ha esetleg bontásra kerül majd sor. Ez lehetővé teszi a jövőbeli bontócsapatok számára, hogy hatékonyan hasznosítsák az anyagokat, ahelyett, hogy mindent összetörnének.
Ugyanakkor az új uniós szabályozások arra ösztönzik az építészeket és mérnököket, hogy olyan épületeket tervezzenek, amelyektől nem csak bontással lehet megszabadulni, de szét is lehet őket szedni – ezekben az épületekben pl. már mechanikus csatlakozásokat (csavarok, csavaranyák) használnak ragasztó és hegesztési varratok helyett, és cserélhető moduláris alkatrészeket alkalmaznak. Az Unióban már vannak idevágó követhető példák, ilyen például a Triodos Bank székháza Amszterdamban: a jókora épületet teljesen szétszerelhetőre tervezték, összesen 165 312 csavart használtak hozzá és minden alkatrészhez írtak anyagútlevelet. Szintén holland példa Brummen városházája, amely az első olyan középület a kontinensen, amelyet kezdettől fogva úgy terveztek, hogy szétszerelhető, elszállítható és más helyszínen újra felhasználható legyen.
Ám a helyzetet a másik oldalról is meg lehet fogni. Számos EU-tagállam már most is magas hulladéklerakási adókat vet ki a hulladéklerakás visszaszorítása érdekében. Hollandiában az építési és bontási hulladék hulladéklerakóba helyezése gyakorlatilag tilos. Németországban máshogy gondolkodnak: az újrahasznosítást az újrahasznosított anyagok használatáért járó adókedvezmények ösztönzik.
