Höflinger Norbertet legutóbb a katedrán láthattuk: a korábbi szakmája szerint pedagógus cégvezető manapság is szívesen megy vissza az iskolákba, hogy a helyes hulladékgazdálkodásról beszéljen a diákoknak. A Zöld Ipar Magazin 2026 júniusában nem csak erről, hanem a Koncesszió helyzetéről és céges dolgokról is kérdezte a Hulladékgazdálkodók Országos Szövetségében az Elektronikai Hulladék Szakosztály vezetőjeként is tevékenykedő szakembert.

-Tanár voltál, ettől a szereptől nem is nagyon tudsz, nem is nagyon szeretnél elszakadni az edukációtól, legutóbbi több középiskolában is jártál hulladékgazdálkodási előadással. Nem furcsa kicsit, hogy az AI-nemzedék sok mindent nem tud ebben a témában?

-Sok mindent tudnak, csak talán nem rakják össze komplexen. Környezettudatos nemzedékként azt jól tudják, hogyan kell a szelektív hulladékkal bánni, ám a hulladékos tudás ezzel nagyjából ki is merült…A körforgásos gazdaság elvei még nem egyértelműek náluk: a műanyag palackokat sokszor nem viszik vissza, de legalább nem dobják ki, hanem odaadják például rászorulóknak. A saját 11 és 13 éves gyermekeimen ugyan még nem érzem, hogy klímaszorongásuk lenne, de kétségkívül érthető, ha a középiskolás korosztály már megtapasztalja ezt. 2012 előtt, a koordináló szervezetek megszüntetéséig, voltak iskolai kampányok, meg lakossági gyűjtések, hiszen akkoriban az árbevétel egy bizonyos százalékát kötelező volt ilyen edukáló tevékenységre fordítani.

Ha ma egy önkormányzat meg szeretne szervezni egy lakossági e-hulladék gyűjtést, akkor nem tudja megtenni, mert a Koncesszor ezt a tevékenységet leállította. Meglátásom szerint központi szemléletformálás jelenleg nem létezik.

Maradt a civil szféra, néhány uniós tematikus akció (lásd. Hulladékcsökkentési Hét) és pár hazai kezdeményezés, pl. a TeSzedd. Pedig, ha az országot korábban elárasztó óriásplakátok árának csak a tizedét költöttük volna arra, hogyan is kell jól szelektíven gyűjteni, akkor most nem kullognánk e téren az EU-s átlag alatt. És bár nekünk, feldolgozóknak nem ez lenne a dolgunk, de a tanári vénámmal ilyenkor valóban nem bírok – mi elég sokat edukáljuk magát a szakmát, a klímás-hűtőgépes ágazatot, de pont ilyen fontosnak tartom, hogy a diákokat is formáljuk ebben a témában.

-Egyébként tapasztalsz-e a Z-generáción egyfajta érdektelenséget? Jogos hozzáállás-e részükről, hogy ezt a problémát a szüleik korosztálya gerjesztette, nekik is kellene megoldaniuk?

Ellenkezőleg, nagyon is érdekli őket! Sajnos azonban kicsit félresiklott mára a helyzet és ezzel ők is tisztában vannak. A mi gyerekkorunkban valóban üvegben volt a kóla és papírban a szalámi. Érdekes, hogy 40-50 éve mindenki vissza tudta váltani a sörösüvegjét és nem az erdőben dobálta el. Támogatom a jelenlegi szisztémát is, hiszen a visszagyűjtés csökkenti az eldobott palackok számát, és erősíti a körforgást. Szükség volt rá.

-Valóban reneszánszát éli ma a retro, e téren is – de nagy kérdés, manapság helyesen alkalmazzuk?

-Az mindenképpen szükséges, hogy ha egyféle módon nem tudjuk rávenni az embereket például a szelektív gyűjtésre, akkor más módszert kell alkalmazni. Nyugat-Európában, ha a szelektív kukádba nem odavaló szemetet teszel, az ellenőrzéskor először figyelmeztetnek, utána viszont jön a nem kevés bírság.

Viszont addig nem lehet sehol sem büntetni, míg nem edukáljuk az embereket. Ahhoz egy többéves folyamatra lenne szükség, hogy ez az embereknek készségszerűen menjen.

Idehaza viszont mintha burokban tartanánk ezügyben a lakosságot. Ez egyébként valamennyi hulladékáramra igaz, mindegyik terén komoly kampányokra lenne szükség.

-Tizenkilenc szakmai évvel a hátad mögött feltételezem, te azért ritkán találkozol hűtőszekrénnyel a kommunális hulladékban…

-Meglepődnél, ha kimennél az erdőszélre: tele van elektronikai hulladékkal. Ez számomra különösen fájó pont: az értékesebb belső szerkezetek kiszedése után sokan dobják ki a hűtők házát valahova – és ez még a jobb eset, mert így visszagyűjthető és szakszerűen kezelhető a hulladék. Rosszabb esetben műanyagostól-szigetelésestől el szokták égetni az emberek a hűtőiket. Azt látjuk, hogy a klímáknál még ennél is rosszabb a helyzet: a magasabb színesfém-tartalom még inkább csábító arra, hogy a nem értékes összetevők a szemétben végezzék. Szerencsére manapság a Koncesszor már külön kezeli ezt a hulladékot és piaci áron vásárolja vissza. Nagyon sok klímaszerelő nem látja be, hogy ezek a berendezések veszélyes hulladéknak minősülnek – akkor is, ha nincs bennük hűtőközeg. Azaz egy klasszikus hulladéktelep ezeket át sem vehetné. Elektronikai hulladék-kezelés terén összességében sok fejlődni való van, de ezen belül a klíma-hűtő vonalon még inkább. Szerintem e téren el vagyunk maradva az eu-s átlagtól akkor is, ha erre vonatkozóan nincsenek megbízható hivatalos adataink.

-Te magad hogyan állnál neki ennek az egész kérdéskörnek a megoldásának?

-Reménykedem abban, hogy egyszer valóban kikérik a véleményünket, ebben is. Abba most ne menjünk bele, hogy létezik-e egyáltalán maga a Koncesszió, hogy jogszerű-e, vagy sem – bár a jogászok még most is vitáznak a jogi háttéren, viszont a szakma jelenleg a Koncesszió alapján kell működjön. A rendszert a piac tudná helyre tenni. A MOHU-nak nem hulladékgazdálkodási szereplőként, hanem koordináló szervezetként kellene működnie. Ha nem ragaszkodna a hulladék tulajdonjogához és nem a kereskedésre helyezné a hangsúlyt, hanem a beszedett EPR-díjakat visszaosztva csak egy morálisan és törvényesen megfelelő hasznot szakítana ki, akkor kevesebb emberrel hatékonyabban működhetne az egész.

Ha a MOHU csak koordináló lenne, a piac leszabályozná saját magát, a hulladékok ismét piaci alapon érnének pénzt és a másodlagos nyersanyagok is értékké válnának. Régen a versenyhelyzet működött: jobb feltételeket biztosítasz? Akkor veled szerződünk.

Jobbak az áraid? Dolgozzunk együtt! Az, hogy jelenleg nem a piac, hanem egyetlen szervezet dönti el, ki hogyan működhet, ez abszolút torzítja az egészet. Szerintem azon túl, hogy a szereplők nyugodtabb közegben, kiszámíthatóan dolgozhatnának, a MOHU-nak is meglenne az elegendő bevétele és mindenki boldog lenne. A megoldás tehát az lenne, ha egy jelentős visszalépés történne, és újra felépítenénk a rendszert.

-Mit gondolsz, egy gyökeres változással mennyi idő alatt állna be az az egyensúlyi állapot, amit minden érdekelt fél el tudna fogadni?

-EPR-szinten szerintem szinte azonnal. Természetesen tisztázni kellene egy sor kérdést, de a szerződések koordináló együttműködéssé alakítása után gyakorlatilag azonnal, egy hét múlva e szerint működhetne a piac.

-A 19 évvel ezelőtti induláshoz képest  – szigorúan céges szinten – milyennek ítéled meg a helyzeteteket?

-Jelenleg elég bizakodó vagyok. 2007-ben még gyakorlatilag semmit sem tudtunk a hulladékról, ahhoz képest nagyon jó, ahova eljutottunk. Sokat dolgoztunk, hogy a szakmai elismeréseket kivívjuk. Az utóbbi három évben azonban inkább úsztunk az árral, de végül sikerült észrevetetnünk magunkat a koncesszori rendszerben és elismertetni a minőségi munkánkat, s ezzel újabb és több megbízást elnyerni. Ettől függetlenül – még egyszer hangsúlyoznám – én az a cégvezető vagyok, aki a szabadpiacban hisz. Ha most kellene hulladékgazdálkodási vállalkozásba kezdenem, szerintem be se tudnék törni a piacra. Ebben az országban szükség van a kis, pár főt foglalkoztató családi begyűjtőkre és feldolgozókra is – de ezek sajnos mára kiestek a rendszerből. Ez egy kis ország, ezen a területen a specializáció a lényeg: ha tudunk konkurensként, de egyben stratégiai partnerként is együtt működni másokkal, akkor rendben leszünk.

-Mi az előre menekülés stratégiája, idén például milyen fejlesztéseket valósítotok meg?

-Az innovációt és a magas hozzáadott értéket tartjuk szem előtt és igyekszünk mindig kitalálni valami újat a magunk területén. Darálógépeket és új feldolgozósorokat veszünk, igyekszünk megoldásokat találni a különböző hulladéktípusok feldolgozására.  Nemrég építettünk egy új csarnokot, ahova átvisszük a már meglévő darálósorainkat és optimalizált működésre állítjuk át őket. Ugyanakkor egy újabb anyagáramra behozunk egy másik technológiai sort is; ezt eddig is feldolgoztuk, de az új csarnokban csak ezzel fogunk foglalkozni.

-Nem csak iparági szereplőként, hanem a HOSZ Elektronikai Szakosztályának vezetőjeként mit tapasztalsz a piac már fentebb említett anomáliáival kapcsolatosan? Fordulnak-e hozzátok az ágazatból segítségért?

-Folyamatosan. Nemrég tartottunk szakosztályi ülést, ott részletesen áttekintettük a Koncesszió mostani helyzetét. Mint szakosztályelnöknek és mint magánembernek is szerencsére jó és korrekt a kapcsolatom a MOHU ebben az anyagáramban dolgozó illetékeseivel, néha egy-egy telefon elég bizonyos problémák megbeszéléséhez. A szakmán belül természetesen bőven van probléma a rendszerrel kapcsolatosan, de ezeket a szakosztályon belüli remek együttműködéseknek hála – 25 céget képviselünk a szakosztályban – igyekszünk kezelni.

-Az egységes hulladékgazdálkodási rendszer teljes felülvizsgálatát kérte nemrég beadványában a HOSZ. Szerinted ennek lesz-e érdemi foganatja?

-Tegyük hozzá, mindez nem újkeletű dolog és kétségtelen tény, hogy a rendszert felül kéne vizsgálni.

Álláspontunk szerint az is kérdéses, hogy jogilag létezik-e még egyáltalán a Koncesszió. 

A helyzet jelenleg ambivalens: miközben mi érdekképviselő szervezetként ezt az álláspontot képviseljük, a szövetségnek és a tagvállalatainknak együtt kell működniük a MOHU-val. Én ezt mindkét fél részére kényszerházasságnak érzem. Ha ugyanis mi nem végezzük el a munkát, a MOHU nem tudja teljesíteni a szerződésben vállalt célszámait. A MOHU már tavaly szembesült vele, mekkora veszteséget hoz a közszolgáltatás, a DRS-rendszeren is jelentős veszteséget szenvedtek el. Ami az eredeti kérdést illeti: a legnagyobb hulladékos érdekvédelmi szervezetként a cégeket és azon belül az embereket kell képviselnünk, akik családokat tartanak el. A jogvita ezen belül másodlagos kérdéssé vált. A már az előzőekben vázolt gordiuszi csomót egy kormányzati szándékkal és ez koncesszori döntéssel lehetne megoldani; ha minden érdekelt szereplő leülne tárgyalni egymással, valószínűleg meg is lenne a megoldás.