Az elektrifikációt állította a jelenleg az antalyai mediterrán térségben Ausztráliával közösen megrendezett ENSZ-klímacsúcs (COP31) középpontjába a házigazda Törökország, írja a The Conversation. A török elnökség ambiciózus célkitűzése szerint a globális energiaigény villamos energiával fedezett arányát a jelenlegi 20%-ról 2035-re 35%-ra kell emelni.
A stratégiai vízió és a hazai energiapolitikai valóság között azonban éles feszültség húzódik: miközben Ankara a végfelhasználás villamosítását sürgeti, a török áramtermelés több mint felét továbbra is szén- és földgázerőművek adják, az ország pedig intenzív új kőolaj- és földgázkutatási megállapodásokat köt. Közvetlenül a klímacsúcson elmondott beszéde előtt Recep Tayyip Erdoğan elnök két új olajmező „biztató” felfedezését jelentette be.
A szakértők rámutatnak az elektrifikáció alapvető dekarbonizációs feltételére: a fűtés, a közlekedés és az ipari folyamatok villamosítása kizárólag akkor csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást, ha a hálózatba táplált villamos energia tiszta, megújuló vagy karbonsemleges forrásokból származik. Amennyiben a növekvő áramigényt fosszilis erőművekkel elégítik ki, az emisszió csupán a végfelhasználóktól az erőművi kéményekhez helyeződik át.
Törökország klímapolitikai mozgásterét egyedi jogi és történelmi státusza is formálja az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményén (UNFCCC) belül, amely az éves klímacsúcsok és a Párizsi Megállapodás intézményi alapját képezi.
Az egyezmény 1992-es elfogadásakor Törökországot OECD-tagsága miatt eredetileg mind az I., mind a II. mellékletbe besorolták. Ankara azonban évtizedeken át azzal érvelt, hogy gazdasági fejlettségi szintje és történelmileg alacsony kumulatív kibocsátása eltérő bánásmódot indokol a többi OECD-tagállamhoz képest (aminek eredményeként később lekerült a finanszírozási kötelezettséget előíró II. mellékletről, és csak 2021-ben ratifikálta a Párizsi Megállapodást).
A globális fenntarthatósági átállás szempontjából az antalyai klímacsúcs dilemmája jól tükrözi a feltörekvő ipari gazdaságok kettős kényszerét: miközben az energiabiztonság és az importfüggőség mérséklése érdekében kiaknázzák a hazai szénhidrogén-készleteket, a tiszta technológiák (napelemek, energiatárolók, elektromos hálózatok) elterjesztésével igyekeznek pozicionálni magukat a zöld gazdaságban. A valódi dekarbonizációhoz azonban elengedhetetlen, hogy a 35%-os elektrifikációs célkitűzést az áramtermelési mix radikális zöldítése és a körforgásos energiahatékonysági megoldások kísérjék.
