A törökországi Antalyában zajló COP31 ENSZ-klímacsúcs a mai napon véget ér – tárgyalói számára pedig az egyik legfontosabb kérdés az, hogyan juthat több pénzügyi forrás a fejlődő országokba annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjanak a felmelegedő világ hatásaihoz, írja a TheConversation. Miközben az elmúlt három évtized klímatárgyalásai döntően az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére és a jövőbeli felmelegedés megelőzésére összpontosítottak, ma már a klímaadaptáció finanszírozása is sürgető prioritássá vált. E folyamatban a politikai döntéshozók – köztük a csúcs elnökségét vivő Murat Kurum török környezetvédelmi miniszter – nagy reményeket fűznek a karbonpiacok kiterjesztéséhez és a magántőke mozgósításához.
A karbonpiacok azonban az elmúlt évtizedekben a vártnál jóval lassabban növekedtek: míg 2006-ban az önkéntes karbonpiac értéke mintegy 90 millió dollárt tett ki, addig 2024-re ez az összeg 535 millió dollárra emelkedett, ami nagyjából 70 millió darab, mezőgazdasági és erdészeti projektekből származó karbonkredit felhasználását jelentette. A kutatók rávilágítanak, hogy a rendszert több strukturális korlát is fékezi, mindenekelőtt az, hogy a beruházások jellemzően oda áramlanak, ahol a legkönnyebb és legolcsóbb a projektek megvalósítása. Az ENSZ eredeti karbonkredit-mechanizmusában a projektek több mint háromnegyedét mindössze három ország – Kína, India és Brazília – fogadta be, miközben például Afrikában a bizonytalan földtulajdonosi viszonyok már a 2000-es évek vége óta elriasztják a befektetőket, ráadásul magát a projektinfrastruktúrát is egyre súlyosabban veszélyezteti az éghajlatváltozás.
Az adaptációs beruházások még összetettebb akadályokkal néznek szembe, mint a hagyományos kibocsátáscsökkentési projektek. Míg a karbonprojektek eredményessége egyetlen, könnyen kereskedhető mértékegységben – a megkötött vagy elkerült szén-dioxid tonnáiban – kifejezhető, addig az alkalmazkodásnak nincs ilyen egységes valutája. A siker jelentheti az árvízkárok mérséklődését vagy az aszályt túlélő terméshozamot is, amelyek hatása gyakran csak évek múltán jelentkezik és nehezen számszerűsíthető.
A karbonpiacok eddigi tapasztalatai három alapvető tanulsággal szolgálnak a hatékonyság növeléséhez és az adaptációs finanszírozás működőképessé tételéhez. Először is a méréseket és az ellenőrzést egyszerűvé és helyivé kell tenni: vietnámi terepkísérletek igazolták, hogy
a helyi faluközösségek rendkívül megbízhatóan, csalás nélkül monitorozzák saját környezetvédelmi munkájukat, így a közösségi ellenőrzés kiválthatja a drága külső bürokráciát.
Másodszor drasztikusan csökkenteni kell a lebonyolítási és tranzakciós költségeket annak érdekében, hogy a pénzügyi források közvetlenül a helyi gazdálkodókhoz jussanak el a közvetítők helyett. Harmadszor pedig a támogatásokat nem a legkönnyebben kivitelezhető helyszínekre, hanem a klímaváltozásnak leginkább kitett, legsérülékenyebb térségekbe kell irányítani, kis léptékű kísérleti projektek révén tesztelve a működőképes modelleket. A szakértők konklúziója világos: bár az adaptációra szánt források bővítése elengedhetetlen, hiteles, helyi szinten beágyazott projektek nélkül a tőke nem lesz képes valódi változást elérni.