Bár Európa előszeretettel hirdeti magát a körforgásos gazdaság és a felelősségvállalás globális éllovasaként, a valóság az elektronikai hulladékok (e-hulladék) terén drámaian mást mutat, írta meg nemrégiben a dontwasteit portál, egy friss iparági elemzésre hivatkozva. Mint a cikk megjegyzi, a kontinens a saját maga által termelt, robbanásszerűen növekvő e-hulladék oroszlánrészét nem újrahasznosítja, hanem egyszerűen a határain kívülre szállítja, a számok pedig riasztóak: a hivatalos rendszereken keresztül csupán a szemét töredékét dolgozzák fel, a többi szürkezónás exportláncokban vagy hulladéklerakókban végzi. A ZIP megpróbált utánajárni, érinti-e ez a kérdéskör Magyarországot is?
Az elektronikai hulladék (e-waste) kérdése régóta nem csupán újrahasznosítási probléma, sokkal inkább egy szabályozási és fogyasztási krízisről van szó, amelynek felelősségét Európa csendben, de rendkívül hatékonyan „kiszervezi” hajózási konténerekbe, írja a Don’t waste it portál nemrég megjelent cikkében.
A Zöld Ipar Magazin január elején foglalkozott behatóbban a témával: Vitányi Márton, az Inter-Metál Recycling Kft. cégvezetője, magazinunk Fémrovatának vezetője és állandó szerzője „A bolgár csoda” című cikkében részletesen taglalta a témát. Mint ebben írja,
meglehetősen rémisztő, hogy 11 év alatt az alapvetően magas életszínvonalú EU-ban – tehát nem valami lentről induló fejlődő térségben – duplájára emelkedett (14 millió tonnára) az értékesített E+E berendezések mennyisége. Sokat kidobtunk és azok helyett még többet vásároltunk. Pörgettük a GDP-t, „ahogy kell”. A körforgásos gazdaságba arányaiban ennél jóval kevesebb e-hulladék került visszagyűjtésre és kezelésre.
A szerző kritikával illeti az írásban az EU-nak az adatszolgáltatásokkal kapcsolatos magatartását is, idézzük: „Látjuk, hogy az EU fejlett tagállamai közül sokan a jogszabályi elvárások alatt teljesítenek lényegesen. Például Németország és Hollandia a vert mezőnyben simán lejelent 30%-os gyűjtési rátát a teljesítendő 65% helyett. Mit üzen ez a többieknek? Valami olyat, hogy van nekünk jobb dolgunk-, nagyobb bajunk a hulladékhasznosításnál. „
(Erről ír a fentebb idézett dontwaste.hu cikk is: A hatalmas fogyasztás ellenére a hivatalos európai statisztikák illúziókat kergetnek. Bár a lakosság és a döntéshozók hajlamosak azt hinni, hogy a probléma „ellenőrzés alatt áll”, amíg a polgárok a megfelelő gyűjtőpontokon adják le az eszközöket, a valóságban az európai e-hulladéknak mindössze 42,8 százalékát dokumentálják, gyűjtik be és hasznosítják újra hivatalosan.)
Arra kértük szerzőnket, kommentálja a bevezetőben említett iparági jelentés nyomán kelt megállapítást, miszerint Európa lerakóhelyként használna más, jellemzően harmadik világbeli országokat. E tekintetben kissé megtévesztő, amikor magunkról, mint Európáról beszélünk, jegyzi meg Vitányi.
-Ami az export részét illeti, merem állítani, hogy Magyarországról nem megy a harmadik világba e-hulladék export – mondja az Inter-Metál Kft. cégvezetője.- Azt is merem állítani, hogy azok az országok járnak élen ebben az exportban, amelyek nagy tengeri kikötőkkel rendelkeznek, korábban gyarmatokkal rendelkeztek, és még jelenleg is szoros kapcsolatban vannak korábbi gyarmati térségekkel. Emellett fejlettek, nagy a fogyasztásuk, így sok az e-hulladékuk. Azt is merem mondani, hogy sok esetben az export egyfajta bérmunka, kiviszik jellemzően Ghanába, ahol itt van egy nagy „feldolgozó” A szennyező és egészségkárosító módon kinyert értékes hulladékokat (pl. NYÁK lapokat) azután ezek a gazdag országok cégei sok esetben vissza is vásárolják, így működtetve ezt a piszkos bizniszt.
Az EU rossz irányba megy, mondja a szakember, amikor az EU-n belüli hulladékszállítások folyamatos szigorításával operál, ezzel a legális cégek mozgásterét rontja az illegális szereplőkkel szemben.
-Kézenfekvő lenne, ha valódi eredményt kívánnának elérni, hogy a nagy kikötők exportszállítmányaiból szűrjék ki a gyanús konténereket. Ami a gyűjtést illeti: Európa ebben az értelemben szintén nem „létezik”. Tagállamok vannak- néhány közülük felfelé csal, lásd pl. a bolgár adatok, és vannak, akik már nem veszik a fáradtságot, hogy csaljanak, ilyen például Hollandia – és megdöbbentően alacsony számokat vallanak be, mert tudják, hogy jelenleg az EU-nak jelenleg nincs arra energiája, hogy ezekkel a tagállami alulteljesítésekkel foglalkozzon. Ami pedig a lerakás részét illeti: mindenféle erőfeszítések ellenére az E+E berendezéseket gyártóknak sokadik szempont a termékük hulladékként való hasznosíthatósága.
Tervezett avulásról most ne is beszéljünk. Legfontosabb az ár, a design, az áramfogyasztás, az elektromos és tűzbiztonság a fogyasztók felé.
-A keletkező e-hulladékok legnagyobb hasznosítási problémája a sokféle műanyag, a nehéz bonthatóság, így költséghatékony megoldásnak marad a shredderezés, amelyből ritkán kerül ki olyan állapotban a nemfémes frakció, amellyel lehet valamit kezdeni reális költségen anyagában hasznosítva. Vannak ellenpéldák is, de ez az általános. A probléma elvisz oda, hogy mennyi termékdíjat(EPR díjat) kellene beszedni a gyártótól, hogy abból a valóban finanszírozható legyen a szakszerű gyűjtés, feldolgozás, hasznosítás. Ezek olyan összeget jelentenének, amelyek a termék árára terhelve (mert a végén minden a vevő fizet) komoly áremelkedést okoznának, ezért a gyártói lobbik mindenütt küzdenek ellene. Eközben pedig az EU jogalkotás a fentiekről tudomást nem véve gyártja a „fenntartható jogszabályokat” irreálisan magas hasznosítási célszámokat diktálva a tagállamok felé. Így sokaknak marad a hazudozás és a félmegoldások…
Vitányi Márton a fentieket is megvilágító korábbi cikkét ITT lehet elolvasni.
