Egy nemrég megjelent magyar kutatás azt vizsgálta, elfogadnák-e az emberek, hogy emberi eredetű tápanyagok kerüljenek vissza a mezőgazdaságba. A Másfélfokon megjelent publikáció szerzője, Varjú Viktor, az ELTE KRTK munkatársa három európai régió tapasztalatai alapján mutatja be, hogy a klímaváltozás, a vízhiány, a talajromlás és a műtrágyafüggőség miatt miként kerül előtérbe a kérdés: mit tekintünk hulladéknak és mit erőforrásnak. Az eredmények szerint az ilyen megoldások elfogadása nem pusztán technológiai kihívást jelent – legalább ennyire múlik a helyi bizalmon, az átlátható ellenőrzésen és azon, hogy a fenntarthatóbb termékek ne csak a tehetősebb fogyasztók számára legyenek elérhetők.

Egyre kevésbé tartható fenn az a lineáris szemlélet, amely szerint az erőforrásokat kitermeljük, felhasználjuk, majd hulladékként kezeljük. A tápanyagok esetében ez különösen problémás. A növénytermesztéshez nélkülözhetetlen nitrogén, foszfor és kálium jelentős részét ma műtrágyák formájában juttatjuk vissza a talajba, miközben az emberi fogyasztás után keletkező tápanyagok nagy része szennyvízként hagyja el a településeket. (A műtrágyák egy részét leggyakrabban földgázból – metánból – állítják elő, ami hatalmas mennyiségű szén-dioxid-kibocsátással jár.) Vagyis a mezőgazdasági termelés és a települések anyagcseréje között megszakad az a körforgás, amely a hagyományos agrárrendszerekben még sokkal közvetlenebbül működött.

A kérdés ezért nem csupán technológiai, hanem társadalmi és kulturális is: 

Képesek vagyunk-e az emberi eredetű szerves anyagokra nem pusztán hulladékként vagy veszélyként, hanem potenciális erőforrásként tekinteni? 

És ha igen, milyen feltételek mellett fogadnánk el, hogy ilyen eredetű tápanyagok kerüljenek vissza a mezőgazdaságba vagy akár a városi zöldterületek fenntartásába?

Egy frissen megjelent tanulmány három európai pilotrégióban vizsgálta az emberi eredetű tápanyag-visszaforgatás társadalmi elfogadottságát. A kutatás a P2GreeN projekt keretében készült, amelynek célja a városi és vidéki tápanyagáramlások újragondolása, vagyis annak feltárása, hogyan lehet a „farmtól az asztalig” logikát kiegészíteni az „asztaltól vissza a farmokig” iránnyal is.

A vizsgált esetek három különböző európai kontextust képviselnek.

• A svédországi Gotlandon fesztiválokon gyűjtött vizeletet dolgoznak fel, majd pellet formájában használnak árpatermesztéshez. Az így megtermelt árpából sör készül, amely visszakerül a helyi fogyasztásba.
• Németországban forrásleválasztó WC-k segítségével külön gyűjtik a vizeletet és a székletet: a vizeletből tisztított, koncentrált folyékony tápanyag-utánpótló termék készül, a székletet pedig komposztálják.
• A spanyolországi Axarquía térségben, ahol a vízhiány a mezőgazdaság egyik legsúlyosabb problémája, tisztított szennyvizet használnak öntözésre és tápanyag-visszapótlásra, például avokádó- és mangóültetvényeken.

A három megoldás technológiailag eltérő, de ugyanarra az alapvető problémára reagál: hogyan lehet a települési anyagáramokat úgy visszakapcsolni a mezőgazdaságba, hogy közben csökkenjen a környezeti terhelés, mérséklődjön a tápanyagveszteség, és javuljon a helyi rendszerek ellenálló képessége? A klímaváltozás szempontjából ez azért különösen fontos, mert az alkalmazkodás nemcsak gátak, víztározók vagy szárazságtűrő növényfajták kérdése. Ugyanilyen lényeges, hogy hatékonyabban bánjunk azokkal az erőforrásokkal, amelyek már rendelkezésünkre állnak.

A kutatás ugyanakkor abból indult ki, hogy a körforgásos megoldások bevezetése nem pusztán azon múlik, hogy a technológia működik-e. Az emberi eredetű tápanyagok felhasználása erős érzelmi reakciókat válthat ki. Az undor, a fertőzéstől való félelem, a szaggal kapcsolatos aggodalmak vagy a „nem az én közelemben” (not in my backyard – NIMBY) típusú ellenállás mind olyan tényezők, amelyek képesek lassítani vagy akár blokkolni a technológiai innovációk terjedését.

A tápanyag-visszaforgatás gondolata valójában nem új: az emberi ürülék mezőgazdasági hasznosítása hosszú történeti előzményekkel rendelkezik. A „night soil” kifejezés az éjszaka gyűjtött emberi ürülékre utalt, amelyet számos városiasodó társadalomban trágyaként használtak fel. Ennek gyakorlata különösen Ázsiában volt meghatározó:

Kínában már a Song-dinasztia idején, majd a Ming- és Qing-korban is a városi tisztaság fenntartásának és a mezőgazdasági tápanyag-utánpótlásnak fontos eszköze volt, sőt kifejezetten értékes trágyának számított;

Japánban pedig a 12. századtól vált egyre jelentősebbé. A modern vízöblítéses illemhelyek 19. századi elterjedése azonban alapvetően átalakította ezt a viszonyt: a vízalapú szennyvízrendszerek higiéniai és városüzemeltetési szempontból előrelépést jelentettek, ugyanakkor felhígították és eltávolították azokat a tápanyagokat, amelyek korábban közvetlenebbül visszakerülhettek a földekre. A mai emberi eredetű tápanyag-visszaforgatási megoldások ezért nem egyszerűen radikálisan új technológiák, hanem egy korábbi körforgásos logika tudományosan ellenőrzött, higiéniai és környezetbiztonsági szempontból újraszabályozott változatai. Klímaváltozással, vízhiánnyal és műtrágyafüggőséggel terhelt korunkban éppen ez a történeti perspektíva mutat rá arra, hogy nemcsak új innovációkra, hanem régi erőforrás-szemléletek újragondolására is szükség lehet.

A három vizsgált régió között jelentős különbségek mutatkoztak.

• A német válaszadók bizonyultak a leginkább elfogadónak, mind a közeli zöldterület trágyázása, mind a feldolgozóüzem jelenléte esetében.
• Svédországban szintén viszonylag magas volt az elfogadás, de erősen megjelent az igény a technológiai biztonság, a tanúsítás és az ellenőrzés iránt.
• Spanyolországban ezzel szemben jóval erősebbek voltak az aggodalmak, különösen a szag, az egészségügyi kockázatok és a környezeti terhelés kapcsán. Ez részben a helyi vízgazdálkodási konfliktusokkal, részben a „szennyvíz”, „maradék” és „hulladék” fogalmak negatív társadalmi jelentésével magyarázható.

A kutatás tanulságai Magyarország szempontjából is relevánsak.

Az aszályok, a talajromlás, a vízhiány és a mezőgazdasági inputanyagok drágulása nálunk is egyre erősebben vannak jelen.

A tápanyag-visszaforgatás kérdése ezért nem távoli technológiai különlegesség, hanem olyan téma, amely a következő években a hazai agrár-, víz- és klímapolitikában is előkerülhet. Magyarországon különösen fontos lenne időben elkezdeni a társadalmi párbeszédet, mert az ilyen típusú innovációk elfogadása nem egyik napról a másikra alakul ki, és a jelenlegi szabályozás sem igazán megengedő az ilyen típusú tápanyagok használatában.

A legfontosabb következtetés talán az, hogy a klímaváltozás korában nemcsak az energiafelhasználást, a közlekedést vagy az épületeinket kell újragondolnunk, hanem azokat az anyagáramokat is, amelyeket eddig a többség számára láthatatlanok voltak. A szennyvízrendszerek, a tápanyagok, a talajok és a mezőgazdasági termelés közötti kapcsolat a mindennapokban ritkán kerül elő, pedig az élelmiszer-biztonság és a klímaalkalmazkodás szempontjából kulcskérdés.

Az emberi eredetű tápanyag-visszaforgatás nem csodaszer, és nem is kockázatmentes megoldás. De megfelelő technológiai, jogi és intézményi garanciák mellett hozzájárulhat ahhoz, hogy kevesebb erőforrást pazaroljunk el, mérsékeljük a környezeti terhelést, és ellenállóbb helyi élelmiszer-rendszereket alakítsunk ki.

Ehhez azonban a társadalmi elfogadottság legalább annyira fontos, mint a technológiai működőképesség. Az embereknek tudniuk kell, hogy mit használnak, miért használják, milyen kockázatokkal jár, ki ellenőrzi, és milyen haszna van a helyi közösség számára. A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás ugyanis nemcsak infrastrukturális beruházásokból áll, hanem abból is, hogy képesek vagyunk-e megváltoztatni az erőforrásokról és hulladékról alkotott társadalmi elképzeléseinket.